Charlie naplója

Ezt a képet csak azért szúrom be ide az elejére, hogy ne legyek kénytelen a mai fejezet fő témájáról készült felvételeket a címlapra kitenni. Jól nézek ki, igaz?

Csak most szúr szemet nekem is, hogy ez a kis piros hám, amit zsenge gyerekkorom óta hordok, lassan úgy rám égett, mint a mondabeli Héraklészre a Nessus ing.
De ezt csak kitérőnek szántam, csapjunk bele a lényegbe!
Persze csak óvatosan, mert nehéz lesz lemosni utána!
Amit a közterület felügyelők erősen hiányoltak az elmúlt alkalommal, azt megtaláltuk. Mármint a rendeltetésszerűen használt nejlonzacskót, a kutyás körökben közismert tartalommal.



Nem fogjátok elhinni: az a két büdös varnyú, ott fenn a fán, azok rámolják ki rendszeresen a szemeteseket. Ami ehető, azt kicsomagolják és megeszik, ami meg már a megemésztett stádiumban van, azt otthagyják.
De nemcsak a varjak gondoskodnak a rendetlenségről! Hanem a kedves rigók is.
Nem hiszitek?
Arra lettünk figyelmesek ma délben, a séta közben, hogy egy fiatal pár – erős izgalmi állapotban, hogy Fábryt idézzem -  padról padra jár. Már bent voltak a játszótéren, ahol az első padnál megálltak, egy kicsit tétovázva. Az asszonyka úgy toporgott a pad körül, mint egy ferde sziklapadon megtojni készülő sirály. Egy sívó balsirály, hogy Nathanael West, Törtszív kisasszony című nagyszerűjéből idézzek.
A férfiú pedig eközben olyan kifejezéseket használt, amelyek az amerikai szlengben a „trash talking” fogalomkörébe tartoznak. Az NBA-ben ilyenekért azonnal technikait ítélne a bíró.
Amikor végül egy paddal odébb elhelyezkedtek végre, hogy nekikezdhessenek a vasárnapi pikniknek - de nem ám ropogós malacsült, hanem pizza kartondobozból! - csendben odaóvakodtunk, és megtekintettük a „nemtetszem padot”. Hát, mit tagadjuk: erősen madárszarosnak tűnt.



És akkor most megkérdeznénk az illetékeseket: tessék mondani, a madarak is ki lesznek tiltva a parkból?
És az emberek?



Igaz, ez a fotó nem a Mechwart ligetben készült, hanem a kedvenc horgászhelyünkön. Csak azért fényképeztük le, hogy demonstráljuk: az embernél idiótább lény nem nagyon él a Földön. Ha bornírtságról van szó, orrhosszal vezetnek a koacervátumok előtt.
És egy másik kép a parkból, egy másik napról. Ezt találtuk hajnalban az egyik padon.



Ez egy kitűző, mint a kép mutatja. Egy badge. Magyarul bedzs.
Valaki már nagyon unta hajnalban, hogy ott fityeg a zakó hajtókáján, és otthagyta a padon, miután a fotót kiszedte belőle. (A fotó jó lesz majd a villamosbérletbe!)
A kitűző arra szolgál egyébként, hogy konferenciákon a jelenlévők mellbedobással tudják igazolni magukat. A biztosítási ügynökök és hasonló állatfajták, még az is odaírják a név alá, hogy „Tavaly 476 üzletet kötöttem”.
Aranykoszorús rádumálók.
Kutyáknak ilyen nem kell! Kell viszont a chip. Állítólag előbb-utóbb kötelező is lesz, ami elveszett kiskutyák esetében haszonnal jár.
Ellopott kiskutyák esetében úgyszintén.
Az alábbi történetért nem vállalok felelősséget! Lehet, hogy csak egy urban legend, de akkor is nagyon jó.
Történt állítólag, hogy egy ideiglenesen hazánkban állomásozó, német üzletember, két kutyát sétáltatott a megszépült, új Margit-hídon. Egy német juhászt, meg egy yorkit. A német juhászt a korlát felőli oldalon, nehogy valaki arra vetemedjék, hogy nekiálljon megsimogatni (nagyon hülyén tudnak az emberek olykor viselkedni), az apró yorkit meg kívül, mert abból mi baj lehet?
Ilyen a yorki egyébként. Tündéri, nem?



A járdán ott fut végig a bicikliút. Amely bicikliúton épp egy biciklis érkezett nagy lendülettel. Amikor a sétáló kutyákhoz ért, lefékezett egy pillanatra, lenyúlt, felkapta a kiskutyát, és elhajtott vele. A derék német kővé dermedt egy pillanatra. Talán megfordul az is a fejében, hogy a biciklista után ereszti a farkaskutyát – az a „Fogd meg Rex” (Rintitntin, Kántor) amúgy a nézők kedvenc filmjelenete) – de végül szerencsére másképp döntött. Még a hídról felhívta mobilról a német állatorvost – és itt jön a sztori kétségbe vonható része – aki még otthon, műholdas, követhető chipet ültetett a kutyákba. Mire a gazdi hazatért, már meg is kapta az üzenetet, hogy az ellopott kiskutya épp Óbudán van, az Auchan parkolójában.
(Nálunk a kutyák is a földön járnak!)
Nem kellett több az embernek, beült a kocsijába, és tíz perc múlva megtalálta az ellopott kutyáját, a parkolóban, egy fához kikötve, egy bicikli mellett.
Békés ember lévén, nem hívott rendőrt, nem rúgta szét a bicikli küllőit, nem csinált nagy gezereszt, hanem berakta a kis yorkit a hátsó ülésre, és hazahajtott.
Ahogy Nagyapám szokta mondani a meséi végén: „Itt a vége, düleje, kuporodjunk melleje!”
Ja, a második műtét leírásához még gyűjtöm az erőt.
Warning!
Lapzárta után érkezett!
Egy magát megnevezni nem akaró forrásunk szerint az önkormányzatban a képviselők szavazni fognak arról, hogy a kutyákat kitiltsák-e a parkból. Ez egy mellbevágó hír!
És még mellbevágóbb lesz, ha igennel szavaznak majd. Akkor ugyanis véget ér az a rendszer, hogy nyolcvanéves öregasszonyok a parkba üldögéljenek a kiskutyájukkal. Kiskutyát mondtam, mert viszonylag kevés nyugdíjas tart ír farkast, vagy bernáthegyit.
De mélyen érinti ez a dolog a kistestű kutyákat is.



Egy ilyen kiskutya, aki a parkban úgy sétált korábban, mint kafferbivaly az elefántfűben, nem fogja könnyen feldolgozni azt az élethelyzetet, hogy nálánál hússzor nagyobb kutyákkal kell az élettérért megküzdenie. A kutyafuttatóban a kutyákat ugyanis nem sétáltatják. A kutyák ott kedvükre őrjöngenek.
Én is azt tettem, amíg megtehettem.
Tessék hát elgondolkozni ezen!

Bocs, tudom, hogy ez egy germanizmus. Olyasmi, mint „a macska fel van mászva a fára”, de hát mit tegyünk? Ez a szikár tény: le lettünk tartóztatva.
Mégpedig a hatóság által.
Mindössze öt nappal a második operációt követően történt, amikor a lábamból eltávolították az implantátumokat. Erről akartam írni legelébb, de az eset számunkra (hadd használjak itt többes számot!), a műtétnél is megrázóbb volt.
Pedig a műtét után így néztem ki, ami önmagában is egy katasztrófa.



A nejlonzacskó a merevítő kötésen azt a célt szolgálja, hogy ha a szédült imbolygás közben le is pisilném véletlenül a lábamat, annak ne legyen maradandó nyoma. A zacsi eldobható, és az élet megy tovább.
Vagy, ha nem megy, hát ölben viszik.
Engem naponta négyszer ölben vittek le, letettek az első fához, és utána botorkálhattam egy keveset. A piros kötés a lábamon nem gipsz (kutyákat nem gipszelnek), de pont annyira akadályoz a járásban. Pedig egy kis járkálás jót tesz, mert egyetlen helyre csak azon a kedves fiatalok vizelnek, akik a tavaszi-nyári hétvégéken a parkban múlatják az időt éjszakánként.
Szombaton azután levette az orvos a kötést, hadd gyógyuljon a seb!
Így már legalább sétálni tudtam a parkban.
Tegnapig!
Amikor tegnap délben leértünk, itt elől, a szökőkútnál, nem vidám biciklisták tekertek körbe-körbe,



hanem a rend éber őrei képeztek egy kisebb csoportosulást.
Már a park bejáratától kezdve élénken figyelték minden mozdulatunkat. Szinte látszott, hogy a fejükben a gondolkodásra tartalékolt agysejtek úgy pörögnek, mint a kis színes golyók az esti kenósorsoláson. Mi gyanútlanul mentünk hátra a biztonsági őr kuckójáig, de amikor ott a Papa lerakott a fűbe, láttuk ám, hogy követnek. És egy perc múlva körül is vettek minket.
Arra voltak kíváncsiak, hogy tudjuk-e, hogy kutyával a parkba bejönni tilos.
Jaj, erről van egy remek részlet Jerome K. Jerome (a K a Klapka rövidítése, akinek a nevét az író a 48-as hős tiszteletére kapta), Három ember kerékpáron című örökbecsűjében.
Nagyjából így:
"Miután a folyóparton letáboroztunk, váratlanul megjelent egy ember, aki aziránt érdeklődött, hogy tudjuk-e, mi a kihágás. Azt válaszoltuk, hogy ha szigorú esküvéssel állítja, hogy mi itt kihágást követtünk el, azt készséggel elhisszük neki..... Ezek után megkínáltuk egy kis dzsemes kenyérrel, amit olyan arccal utasított vissza, mint aki egy olyan szektához tartozik, amelynek tagjai a belépéskor fogadalmat tesznek arra, hogy hátralévő életükben nem fogyasztanak többé dzsemes kenyeret."
(Idézet vége!)
Aki még nem olvasta a könyvet, az sürgősen pótolja be!
De folytassuk a parki esetet!
A kutyák behozatalának tilalmára utaló kérdésre válaszolva: mit mondjak, nem tudtuk.
És rajtunk kívül lakik még a kerületben pár tízezer ember, aki nem tudta.
Budapesten nincs egyetlen közpark sem, ahonnét a kutyák ki lennének tiltva.
A háromfős hatóság azonban közölte, hogy ez azért van, mert a kutyák után a gazdák nem szedik össze a szart!
Mi tagadás, ilyesmivel már mi is találkoztunk. Ez a gazdi például közölte, hogy nem tudja összeszedni, mert nincs nála nejlonzacskó!



A hatóság kérdésére persze adekvát válasznak tűnt volna, hogy az mennyivel jobb, ha a parkból kitiltott kutyák a járdára kakálnak, de olyan mértékben összeszorult a torkunk, hogy szinte beszélni sem tudtunk.
Én mondjuk pláne!
Azt mondták, hogy kutyát egyébként csak a kutyafuttatóban szabad sétáltatni.
Hiába mondtuk, hogy most operálták a lábamat másodszor, és éppen azért, mert a kutyafuttatóban ripityára tört a könyököm. A Papa úgy gondolta, hogy egy nagyobb kutya ráugrott véletlenül a lábamra. Csakhogy ő háttal állt a jelenetnek. Akik látták, mást állítanak. Én viszont semmit sem láttam, csak azt éreztem, hogy leszakadt az ég.
Ennél amúgy még sokkal furcsább dolog is megeshet bárkivel. Mint tudjuk, Aiszkülosz, görög drámaírónak egy teknősbéka esett a fejére, és így halt meg.
Közparkban ráadásul!
Frissen operált lábbal tehát számos helyre kívánkozhat az ember, de egy kutyafuttatóba, ahol a baleset érte, semmiképp!
A vita nagyjából ekkor került holtpontra, ők azonban közben zordul engem figyeltek.
Nem tudom, mire vártak. Arra-e, hogy a közerkölcsöt sértő módon elkezdek bicegni, vagy hogy a borotvált, bal első lábamon a sebhely váratlanul begyógyul, és minket hazugságon lehet kapni.
Végül azzal váltunk el, hogy a vita eldöntésére felkérjük a kerületi jegyzőt.
Akinek a jelmondata „Sine íra et studio.”
Azaz: harag és elfogultság nélkül.
Maradjunk ennyiben, és szeressük egymást, amíg lehet!
Itt éppen Astorék jönnek szemben a Margit körúton. Nekik integetünk.

c1

A most következő rész már hónapokkal ezelőtt elkészült, de valami visszatartott attól, hogy közzé tegyem. De mivel mostanára az egész kutyakert csak egy szomorú emlék – lenézek néha a déli és az esti séták során azért a dombtetőről – nem látom értelmét, hogy ezt a részt kihagyjam.
Mert, ahogy az Úr hangja is erre biztatott a Tragédiában:”Ember küzdj és bízva bízzál, sokat fuss, hogy el ne hízzál!”
Csapjunk hát bele!
Azonban már a legelején elnézést kérek mindazoktól, akik a prüdériában vannak érdekelve. Nekünk, kiskutyáknak csak az a lényeg, hogy játék legyen, mulatság és jól érezzük magunkat.
Lehet, hogy nem hiszitek el, de egy-egy esti program olykor erősen úgy néz ki, mintha maga Kovi rendezte volna: fiú fiúval, lány lánnyal – van koedukált szisztéma is – előröl, hátulról, oldalról. Ki honnan éri. A külső szemlélőben az a benyomás alakulhat ki olykor, hogy itt páran ellopták az almáriumról a gazdi Viagráját.
A legszebb azonban az egészben, hogy alig van köztünk, aki már ivarérett volna.
De nyugi, nem erről lesz szó, ez csak a bevezető volt!
Mint a Zrínyiászban (nem tévesztendő össze a zöld ásszal!) az invokáció.
A lényeg – mint már többször is elmondtam – a játék.
Érdekes, hogy vannak olyan kutyák is, eleve labdaőrültnek születtek. Járt például ide néha egy Szmájli nevű border collie, aki órákon át képes volt fel-alá rohangászni, a focipálya kerítése mellett, ahol a srácok rúgják a bőrt. Ennél egy fokkal nyilván jobb, ha a gazdi dobálja a labdát. Persze, ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, az sem egy igazi élvezet.
Ha én kergetőzni akarok, ahhoz nem kell labdi. Erre ott van a Bogyó, a Bambusz, a Zokni, a Nina, a Manka és a többiek. Ráadásul – mint az az alábbi képből kiderül, a labda nem ehető!



Persze adódhat olyan helyzet, amikor valaki a méretei miatt kilóg a társaságból. Mint például a Summer. Ha kettesben futunk össze, akkor szívesen kergetőzünk egymással egy kicsit, de könnyedén belátható, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban.
Ő itt Summer, egy kora őszi zsánerképen.



De az igazi sport a kutyafrizbi. Vagy ahogy nemzetközileg ismerik a „dogfresbee”.
Hát, nem minden kutya alkalmas rá. Én például egyáltalán nem.
De Manka például igen. Persze, ha nincs frizbi, jól elvagyunk ketten játékszer nélkül is.



És rettentően sportos. Én már maciruhában vagyok, mert borzasztóan utálom a hideget, de neki ez meg sem kottyan. Visszatérve azonban a kutyafrizbire, nem egy rossz dolog. Nézzétek meg, hogy utána tudnátok-e csinálni!

De van film is, ha valaki kíváncsi arra, hogy egy ügyes kutya mire képes.

https://www.youtube.com/watch?v=uXi4ityBQeU&feature=related

És 16 éven felüli nézőink azt is megtekinthetik, hogy egy ember mire képes.

https://www.youtube.com/watch?v=Mxj8jj7owGU

Ma, a buszon véletlenül belenéztünk egy néni újságjába. A lap szerint ”Nő volt a hasfelmetsző!” Nem olvastunk bele az újságba – nem is illik, csak szólok! – de miután hazaértünk, a GRobyban (nagyon jó üzlet!) megengedték, hogy lefényképezzük az újságot. Mert fehér ember (és kiskutya) ilyesmiket nem olvas, igaz?
Itt van:



De milyen nő? A Jenő?
Mert korábban már komolyan állították, hogy a gyilkos a trónörökös. Meg a Béla, a vízvezeték szerelő. Vagy az a bostoni fojtogató volt? A Sunday Times pedig 50 ezer fontot fizetne annak, aki megmondja, hogy ki volt valójában a tömeggyilkos.
Na, én megmondom. Ingyen is akár.
Ez a sunyi, vörös macska az:



Az önkormányzat dolgozói rendszeresen etetik, pedig nem szorul rá. A vörös dög ugyanis vadászik. Mégpedig eredményesen. Bambusz, a haverom – ezt írtam is egyszer korábban – látta, amikor a park bejáratánál elkapott egy galambot.
De mi is találtunk egy széttépett galambot a minap a sétány mentén. Később valaki kidobta a hullát a szemétbe, de a szerterepült tollak ott maradtak a bokrok alatt.



És esnek ki olykor a fészekből madárfiókák is. Ezért nézek be mindig a bokrok alá, hogy van-e ott valaki, vagy valami, aki segítségre szorul.



A Papa azt hiszi, hogy én ilyenkor valami kaja után kutatok, de ez nem igaz! Nem olyan családból származom én! Persze, ha valami jó kaja van, azt szívesen megeszem. Ott szoktam figyelni délben az asztal körül, mint annak idején, kutya őseim a királyok asztalánál. És van amire olykor érdemes odafigyelni.
Ennél a kajánál speciel a medvehagymás pestóval készült palacsinta, a spárga, meg a sajtmártás nem tudna igazán lázba hozni.
Na, de a csirke!



Ígértem egyszer korábban, hogy lesz majd itt egy főzős fejezet is, azoknak, akik az ünnepi ebédet a pizzafutárral hozatják, de nyugi: ami késik, nem múlik!
Ízelítőnek itt van egy kis "hideg előétel".
(12 fok elég hideg, nem?)



Térjünk egyelőre vissza a macskához!
Két nappal a döglött galamb felfedezése után megláttuk, amikor ott sunyított a bokrok alatt és egy varjút, meg egy galambot figyelt.


A vadász ül hosszú, méla lesben, mi?
Na, de pofára esett. A galamb ugyanis nem az eltunyult, beteg, buta városi galamb volt, hanem örvösgalamb. Az örvösök pedig olyan éberek, hogy a macskának annyi esélye volt, mint Szálasinak a főtárgyaláson. A varjú meg még az örvösökön is túltesz. Még lefényképezni is alig sikerül.
De talán ezen a fényképen látszik.
Ott hátul, az őr bódéja mögött.



Az őrbódéban – ha valaki ezt nem tudná – mindig van egy biztonsági őr. Jó, hogy van, mert régebben itt hajléktalanok táboroztak, részegek hánytak, vidám fiatalok törték össze a sörös, meg a borosüvegeket, meg a park lámpáit.
Az őr viszont most már vigyáz a rendre. És sikerrel, mert a park, mint ahogy ezt többször is írtam, talán a legszebb egész Budapesten.

 Szép szó, nem? Szép hosszú, és rengeteg e van benne.
Epepe, ha értitek, mire gondolok.

Habár nem volna helyes egy kiskutyától, ha feleslegesen bocsátkozna nyelvészkedésbe, de szilárd meggyőződésem, hogy derék, derekas embernek az olyan férfiembert hívták, akinek már legalább két rőfben mérték a gatyakorcát. Lehetett jó munkás, aki szíjas, inas, vékony ember volt, de arra mindig rávetült, hogy netán gilisztás.
Vagy, másképp szólva, egyszálbélű.
Vagy egyszerűen: nincs mit ennie.
Mondták asszonyokra is, hogy derék fehérnép. Ennek a jelenkori, városi változata, hogy „nagy kofferba lehet jól pakolni!”
További etimológiai részletekbe azonban nem szeretnék belemenni. Legyen itt a példa mindenki számára, hogy kiskutyának immár elég derekas vagyok.



A szomszéd bácsi lakását őrzöm éppen a lábtörlőn heverve. Csaknem úgy, mint Arany Jánosnál az a bizonyos, kiszolgált kutya, aki „a küszöbre lábát, arra állát nyújtja”. Csak én ezt ezúttal inkább fordítva teszem. Ahogy régebben mondták vidéken:seggel a Hold felé.
Jaj, erről van egy óriási képem:



Jó, mi? Kőművesdekoltázs.
Vagy ahogy a Bernadett és a Pistike szokták mondani – ők vannak A halak jegyében című részben a tengerparton Bordeauxban – „szerelőhal”.
Mert legyen valaki bármilyen mesterember – festő,üveges, vagy karosszéria-lakatos – előbb, vagy utóbb ki fogja mutatni.
Na, nem a foga fehérét.

De, ha már a mesterembereknél tartunk, néhányan megjelentek a napokban a téren a szökőkútnál, hogy elvégezzék a tavaszi, karbantartási munkálatokat. És miután végeztek a műkő csiszolással, takarítással és vízvezeték szereléssel, boldog láblógatással szemlélték az eredményt.
Ti mostatok már gumicsizmában lábat?
Azt így kell:



Azóta már ismét működik a szökőkút, és a park is napról-napra szebb lesz, ahogy zöldül a fű, és virágoznak a fák:



Ide igazán öröm lejönni, és játszani a fűben.
Persze, csak visszafogottan.



Persze, sokat futkosnom azért még nem szabad, mert még csak sokára fog teljesen meggyógyulni a lábam. Így ez most egy fura helyzet:futni már tudok, menni még csak bicegve.
Jaj, megvan a vicc a nyugdíjas nénivel a reumatológián?
- Mi a probléma nénike? – kérdezi az orvos.
- Nem tudok menni.
- Nem? És akkor hogyan tetszett idejönni?
- Ja, jönni azt tudok. Menni nem.
Visszatérve tehát a kezdetekhez: azért vállasodtam meg egy kicsit derékban, mert sokkal kevesebbet mozgok, mint korábban. Nem pedig azért, mert sokat eszem! Tudjátok, kik esznek sokat? Az a pár vetési varjú, akik a park legnagyobb platánfájának a csúcsában fészkelnek.
Ezen itt, ni!



Ott van fent, a kép közepén, az a sötét folt.
Látjátok? Nem látjátok? Na látjátok!
A minap, egy déli séta alkalmával azt láttuk, hogy az egyikük a szemetesről repül fel, a csőrében egy hosszúkás darab kajával. Ami lehetett kenyérhéj, csirkebél, de akár döglött gyík is. A szemeteshez érve viszont azt láttuk, hogy a kosár tartalma szerteszét hever a kavicsos sétányon. Volt ott az egyik ételszállító cég dobozában, maradék kelkáposzta főzelék (de lehetett akár mákos tészta is), üres papírzacskó, továbbá két teli nejlonzacskó. Utóbbiak láthatóan kutyaszart tartalmaztak. Az egyik egy akkora adagot, amekkorát egy jegesmedve hagyhat hátra, miután megemésztett egy növendék borjúfókát.
Kicsit fintorogva visszaraktuk az egészet a szemetesbe. Este azonban, amikor megint arra jártunk, a szemetes ismét a sétányra volt pakolva.
De ez még semmi, mert ami most jön, attól leesik az állatok.
Vannak ugye kukázók, akiket a városi szleng tonnerbúvároknak nevez. Ők mindent kiszednek a kukákból, ami másodlagosan hasznosítható.
Élelmiszert is!
Így, kedvenc területük a sarki fűszeres kukája, amely éjjel-nappal az utcán áll. De a számos kuncsaft között nemcsak olyanok vannak, akik visznek: vannak olyanok is, akik hoznak.
Szemetet persze. Nos ezt elégelhette meg a bolt vezetője (vagy ki tudja, ki?), és a napokban egy tacepaó jelent meg az említett kuka felett.
Lássátok feleim!



Korábban ez volt a leláncolt kuka (vö: A leláncolt Prometheus!). Azért láncolták le, hogy az erre ólálkodók ne tudjanak semmit sem kivenni, sem betenni.
Logisztikai stop.
És aki nem tudta a szöveget kisilabizálni, annak itt van közelebbről:



Komoly fenyegetés, mi?
Na, most szólnánk azért, hogy közterületen, büdös húsokat tartalmazó kukát, napokon át tárolni nem szabad. Lehet, hogy ez egy fájdalmas értesülés, de inkább innen tudják meg, mint az ÁNTSZ-től.
Mert azok először büntetnek, utána kérdeznek.
De befejezésül beszéljünk valami vidámabb dologról!
Meleg van, országos hőmérsékleti rekordok dőlnek meg nap, mint nap. Amikor szombaton este kilenckor feljöttünk a parkból, a sarki hőmérő 26 fokot mutatott.
Árnyékban? – kérdezte valaki másnap.
Árnyékban? Este kilenckor, mi?
Hát, nem láttuk jól: sötét volt.
Utóirat: ma, vasárnap délután, megcsúsztam otthon a parketten, miközben fel akartam ugrani az ágyra. Szerencsére csak egy rándulás volt, de egy órán át nagyon rosszul érezte magát az egész család. Úgyhogy ne kérdezzétek, hogy vagyok!
Mert szarul.
Bár, ahogy az írek mondanák: it could be worse.

Szép, tavaszi nap volt. Itt volt vendégségben a Papa kisebbik unokája, kellett hát valamilyen program, ami szép, kellemes és egyben tanulságos is.
Felmentünk hát a Várba, a Sándor palotához, megnézni a déli őrségváltást.
Hát, volt nagy bakancscsattogás!
Bár, ha jobban megnézzük, csizma.



Az megvan, hogy „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére?”
Hát ők biztosan kapnak!
Volt is nagy fotózás, filmezés, pedig ez semmi sem volt ahhoz képest, amit az indiai-pakisztáni határon produkálnak!

Agyatokat eldobjátok!

https://www.youtube.com/watch?v=n9y2qtaopbE

Ez milyen? „A Hülye Járások Minisztériuma” itt labdába sem rúgna.
Persze, kis ország, kis pénz, kis őrségváltás.
Ráadásul, mivel nálunk nem volt filmfelvevő, a teljes őrségváltást a youtube-ról töltöttük le.

https://www.youtube.com/watch?v=XYS3IyGjADY

Kicsit szánalmas, hogy a kamerával nem igazán sikerült követni a mozgásokat, de nem ez az igazi truváj.
Láttátok a címét? Őrségváltás a Sándor palotánál. A palota meg angolul „place”, mi? Buckingham Place! 
Jó, hogy nem placebo!
Ökörségváltás. Az agyam eldobom!
De hát a szakismeret csak a hurkatöltésnél előírás. Internetre bárki bármit feltehet.
Persze, azért nem volt egy rossz kirándulás. Főleg, mert utólag nem érkezett egyetlen büntetés sem az össze-vissza behajtások miatt. Pedig keringtünk rendesen, mint jeruzsálemi koldus a mankója körül. És az ilyesmit manapság már komolyan kell venni, mert a büntetési tételek nem kicsit növekedtek.
De ezt egyelőre nem nagyon veszik komolyan az autósok. És úgy általában senki sem.
Viszont van ez egy annyira jó téma, hogy „Hogyan közlekednek mifelénk a jóemberek?” címmel ennek majd egy külön fejezetet szentelek.
Most befejezném az aznapi kirándulást azzal, amikor leparkoltunk a Városliget sarkánál.
Ide egyébként csak azért jöttünk el, mert az unokát vissza kellett adni a mamájának.
Ezt láttátok? Amióta megvan, csak áll.



Nem úgy! Egyáltalán. Ha ez fémjelzi, hogy beléptünk az Unióba, akkor tökéletesen mutatja be a helyzetünket.

Az idézettel kapcsolatban nem vagyok hajlandó további, aktuálpolitikai vitákba bonyolódni, tehát lapozzunk!
Van egy Morzsi nevű kiskutya a parkban, akit – szerintem – kevesen ismernek.
Ha őszinte akarok lenni, én sem sorolhatom a régi ismerőseim közé. Több oka is van annak, hogy másfél év alatt nem sikerült összebarátkoznunk, noha – főleg esténként – gyakran találkozunk.
Morzsi éjszakás műszakban van jelen a parkban, ahol az idejét számomra teljesen érthetetlen apportírozással tölti. Ez olyasmi, mint amit a kissé antipatikus vizslák végeznek vidéki körvadászatokon.
Vidéki? Na persze! Vadásztak régebben a Rákóczi téren is, de annak már vége.
Szóval ez az apportírozás abban áll, hogy a gazdi eldobja a labdát, kiskuty meg elrohan, és visszahozza. Fantáziát a játék nem igényel. Ahogy ezt mondani szokták: egyéni, szoc probléma.
Én hálát adok a sorsnak, hogy nekem vannak barátaim, akikkel játszhatom.
Nagyon sok!
És itt jön majd a meglepetés!
Amikor egy este először futottunk össze Morzsival, boldogan rohantam oda, hogy együtt játsszunk egy jót. Nem kis megütközést váltott ki a részemről, hogy Morzsi roppant barátságtalanul megmorgott. Sőt: rám is támadt.
Na, attól kezdve a közelébe sem mentem. Gondoltam, le vagy te…..!
És ha van macskátok, az is.
Jaj, ez nektek biztosan nem volt meg, mert nagyon régi vicc! Elmondom.

Bemegy a fickó a kocsmába, a szivarzsebéből kikukucskál egy egér. A fickó leül a söntéspulthoz és rendel egy korsó sört. Kortyol párat, majd odalöttyint egy keveset a pultra, amit az egér a zsebéből előbújva, boldogan elkezd lefetyelni. A vendégek hüledeznek, a kocsmáros pedig elkezd kiabálni:
-Azonnal takarodjanak a kocsmából!
Erre a fickó felkel, zsebreteszi az egeret, és elindul kifelé. De az ajtóból még visszaszól:
- Le vagytok szarva.
Mire az egér kidugja a fejét a szívarzsebből és odakiáltja:
- És ha van macskátok, az is.
Ez a szólás a kiterjedt családban generációról generációra száll.

„Ha van macskád, az is!”
Szóval így vélekedtem magamban, és attól kezdve kerültem Morzsit. Nem volt egy nehéz feladat, mert ő eszeveszetten rohangált az immár világító labdája után a sötétben, a gazdija meg vagy telefonált, vagy zenét hallgatott.
Egy ideje azonban a Morzsi mindig odaszaladt hozzám, ha arra sétáltunk esténként. Ma pedig megtörtént a csoda. Odahozta a korábban féltve őrzött labdáját, letette elém, és megszimatolt elől hátul.
Hát mi ez, ha nem barátság?
És én még azt hittem, hogy a szíve helyén egy világítós, műanyag labda van.
De Morzsiról sajnos nincs fényképem, mert az éjszakai felvételekhez nem vagyunk ellátva hőkamerával, mint a tompai határőrbázis.
Helyette itt van egy kép Lénáról és Kátyáról, amint épp az út fáradalmait pihenik ki a sétány padjai körül.



Velük sem sokat játszom, gondolom, nem kell magyaráznom, miért.
De nincs harag.
Igaz, mostanában nem nagyon játszom senkivel sem. Ami nagyon szomorú, ha jobban belegondoltok. A játék ugyanis az élet értelme. Már az emberek tudományos elnevezése sem homo sapiens, azaz a gondolkodó ember, hanem homo ludens. Azaz: a játékos ember.
Hát hogyne lenne akkor játékra mindig kész egy kiskutya!
De engem a baleset óta nagyon féltenek. Néha-néha azért játszhatom egy kicsit a Hugóval, vagy Lujzával, a sétatér padjai mögött a fűben.
Itt Hugóval:



Nem könnyű kideríteni, hogy hol végződöm én, és hol kezdődik Hugó.
Ezen a képen pedig Lujzával.



Aki a gazdája szerint még nem feküdt le senkinek!
Hm.
De ha idegen kutya jön, akkor többnyire felvesznek, mint Liz Taylort a Kleopátrában.
Igaz, őt nem a kutyák miatt.
Pedig most lenne nagyon szép az élet. Virágzanak a fák,



és gyönyörű a virágágyás is a park közepén.



Ahányszor erre járunk – márpedig ez naponta többször is szerepel a programban, mindig fényképezi néhány turista. Senki sem gondolta volna, amikor az árvácskákat elültették az ősszel, hogy tavaszra így fog kinézni. Mert ősszel nem volt valami látványos.



A domboldalon pedig már illatoznak az orgonabokrok, és amikor a nap is süt, minden együtt lehetne ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.



Ugye mennyire szép?
De sajnos a második műtétre még egy jó hónapot várni kell. Akkor fogják ugyanis kiszedni a rengeteg drótot és csavart az operált lábamból. Mert jelenleg annyi fém van bennem, hogy akár mágnessel is mehetnék sétálni póráz és nyakörv helyett.
Ezért nagyon nagy szükség van most a pozitív gondolkodásra. Meg valami alternatív programra.
Hát addig majd kirándulunk néha, hogy ne legyen annyira unalmas az élet.

Azért került Bernadett (tudjátok a Csöppke gazdája) a mostani címlapra, mert ő tényleg a Halak jegyében született. De ez a kép itt nem horgászás közben készült róla, hanem Bordeauxban, a tengerparton.
A Pistikével.



De térjünk át a halakra!
A Papa szerint megmagyarázhatatlan, hogy én miért szeretem ennyire a halat. Mert az, hogy a macskák szeretik, mindenki számára természetes. Olyannyira, hogy Párizsban van is egy utca, amit a Halászó macskáról neveztek el. Ráadásul ez egy könyv címe is egyben. Földes Jolán írt egy regényt, valamikor a múlt század 20-as éveiben A halászó macska uccája címen.
Bernadettnek is volt egy halászó macskája. Úgy találták itt a házban, a pincelejárónál. Amikor felhozták a lakásba, kettesben a Mamával, a macskakölyök még vak volt. Mindössze néhány napos lehetett. Bebugyolálták egy kendőbe, és egy parányi fecskendőből etették tejjel.
Klein úr lett a kismacska neve. Aki akkor még nem élt, annak elárulom, hogy Klein úrnak hívták az akkor közkedvelt krimisorozatban Derrick partnerét.
Ő az ott a film főcímzenéjében, stukkerral a kezében.

https://www.youtube.com/watch?v=z2e7oH1F7nI

Klein úr – mármint a macsek – nőtt, növekedett, és amikor eljött a nyár, leköltözött a családdal Balatonfenyvesre. Ahol Bernadett a Papával rendszeresen horgászni járt.
Ezen a képen is együtt voltak horgászni, csak húsz évvel később.



Egy alkalommal vittek haza vagy 30 snecit, az esti süllőzéshez, egy vödörben. Klein úr majd megőrült a halszagtól, és minden áron bele akart mászni a vödörbe. A Mama persze nem engedte, viszont adott neki egyet az ujjnyi halacskákból. Klein úr a halat egy pillanat alatt befalta. Azután kapott egy másodikat, egy harmadikat és egy negyediket is.
A család sajnos nem volt elég körültekintő, és így történt, hogy Klein úr a tizenkettedik kishal elfogyasztása után felborult, mint a büdösbogár. Ahogy a népmesékben mondják, úgy jóllakott, hogy még a hasa is félreállt tőle. De szó szerint!
Kis idő elteltével azután kihányta az összest. Innen lehetett tudni egyébként, hogy hány kishalat evett meg.
És innen lehet tudni azt is, hogy a háziállatokat nem szabad túletetni.
Na, ehhez a mai történethez az adta meg az alaphangot, hogy a héten a Papa horgászni volt, és a kifogott halból szombatra halászlé készült.
Nem ebből a halból, de egy pontosan ilyenből.



De a halat nemcsak a család szereti, hanem én is.
Igaz én is családtag vagyok! Szívesen eszem a főtt, rántott, füstölt és pácolt halat is.
Olyannyira szeretem, hogy még a tányérom is így néz ki:



Nagybudapesti Horgászok, mi?
Abban az évben (1987.) lett ebben az egyesületben a Papa vezetőségi tag.
De hogy miért? Az agyatokat eldobjátok!
Azok akkor még olyan idők voltak, hogy március 15. és október 23. előtt, a cégeknél lelakatolták a fénymásolót, és a telexszalagokat 3 napig nem volt szabad leszakítani. Ez azért szép, nem?
Ja, és egyesületet sem lehetett csak úgy ukkmukkfukk alakítani. Ha nem helyeselte a Párt, akkor nem lehetett. Gyanúsak voltak még a bélyeggyűjtők is. Hej, ha akkor lett volna facebook! Mindenkit meg lehetett volna figyelni.
Figyeltek?
Nyugi, titeket is figyelnek!
Na, a Papára meg pont akkor érett rá a horgászegyesület-alakítási kényszer. Írt is egy levelet a cég vezérigazgatójának – Somogyi elvtárs, maradjon fenn itt is a neve! – hogy szíveskedjék a dolgot engedélyezni.
Nem eresztem a dolgot bő (hal)lére: a vezérigazgató elvtárs nem engedélyezte. Jól is néztünk volna ki, ha a világ proletárjai horgászegyesületekben egyesültek volna! Na, akkor mondták bent, a nagybudapestiek a Papának, hogy alakítsanak üzemi horgász csoportot. Azt lehetett. És, ha már arra járt, kinevezték vezetőségi tagnak. Ahogy Kurt Vonnegut szokta mondani: így megy ez!
Minderről csak addig meséltem nektek, amíg elkészült a kuktában az alaplé. Akkor a Papa leszedte a csontokról (bizony, halcsont az, nem szálka!), meg a fejről az ehető húsokat, és belerakta a passzírozóba. Mert ez a tiszai hallé lényege: a jó sűrű alaplé. A maradék – és később már nemcsak a maradék – halhús darabokat pedig nekem adta. Két tányérral ettem: eggyel a séta előtt, eggyel utána. A halhús nagyon finom, nem hizlal, és a foszfortartalma jót tesz az agysejteknek.
Itt állok teli hassal, ni!



És íme a bizonyság, hogy a halevés hasznos az agysejtek működése szempontjából!
Emlékeztek még a Macskajáték című fejezetben arra a részre, hogy „a Bak-Matska felette igen buja állat”? Nos, megláttuk a könyvet a Margit körúti antikvárium kirakatában. És most rögtön korrigálnánk is. A könyv címe ugyanis nem Egy jeles Vadas-parkról, hanem Egy jeles Vad-kert!
A kép ugyan elég rossz, de aki a könyvet szereti, az közvetlenül is megnézheti a Barbara antikváriumának kirakatában.



A halászlé után mazsolás-túrós palacsinta volt.
Szeretem!
Befejezésül még megmutatnám, hogy nekünk is van akváriumunk. Nem olyan nagy, mint az állatorvosi rendelőé, viszont kisebb a költségvetése is.



Abban különbözik csak a hallétől, hogy nem bográcsban van, és nincs paprika benne. A többi stimmel.
Jaj, megvan a rendőrvicc az akváriumról?

„A rendőr éppen a logikát tanulja a rendőriskolában, de nem érti, ezért megkéri az egyik barátját, hogy magyarázza el neki. A barát el is vállalja, s megpróbálja rávezetni a rendőrt.
- Van akváriumod?
- Igen.
- Ezek szerint halaid is vannak?
- Ez fantasztikus, hogy találtad ki?
- Ezek szerint te szeretsz otthon lenni.
- Igen.
- Tehát valószínűleg van feleséged és gyermeked is.
- Igen.
- Ezek szerint te heteroszexuális vagy...
A rendőr siet elmondani egy másik rendőrnek a tanultakat, aki szintén nem értette a dolgot. El is kezdi felmondani a leckét:
- Van akváriumod?
- Nincs.
- Akkor te buzi vagy...”

Macskakörmöket, a biztonság kedvéért, persze kitettem. Még jó, hogy csak egy kiskutya vagyok, és nem köztársasági elnök! Rögtön leváltana a nép, az istenadta! 

Hétfőn délelőtt ismét kocsiba ültünk, és irány a rendelő, ahol a műtétemet végezték. Nem kellett sokat várakozni, hamar sorra kerültünk. Én ígéretet tettem rá, hogy békésen tűröm a varratszedést (volt egye plusz az utólag betett négy kapocs is), és cserébe nem tettek rám sem szájkosarat, sem más kényszerítő eszközt nem alkalmaztak.
Ha valamit utálok, az az erőszak. És félek is az ilyesmitől.
Meg kell, hogy értsetek: én mindössze öt kiló vagyok. Egy átlag ember vagy tizenötször ennyi. Őszintén: ti egy cseppet sem aggódnátok, ha egyszer csak szembe jönne egy  másfél tonnás rinocérosz, és vidáman mosolyogva közölné, hogy csak egy aprócska műtétről lesz szó!
Ráadásul ez az ember itt még csak nem is mosolygott!
Bár itt csak deréktól lefelé látszik, higgyétek el nekem!




A Mama tehát átadott az asszisztensnek, aki igyekezett keményen lefogni, de – mint említettem – erre nem volt semmi szükség. Nem kaptam fájdalomcsillapítót sem, egyszerűen férfiasan tűrtem, ahogy az összes holmit eltávolítják a bőrömből.
Gondolom, még ezen a fotón is jól látszanak a kapcsok!
Egyszer szisszentem fel mindössze, de akkor is csak azért, mert egy nagyon érzékeny pontomat nyomták meg.
Bezzeg a Papa oda sem bírt nézni! Megcsinálta a fotót, és utána szégyenlősen elfordult, mint az érintett felek egy-egy nokiás doboz átvételénél.
A lényeg, hogy most már szabadabban mozgok. (A nokiások viszont nem!)
Szerencsére szép az idő, még kora este is kellemes meleg van. A nappali hőmérsékletről nem is beszélve!



Az látszik, hogy 38 fok van? Ez azért már májusban is komoly lenne! Fürdenek a fák a tavaszi napsütésben, a tél elején kiültetett virágok a központi ágyásban kinyíltak, és a napokban újabb virágokat is ültettek közéjük.
Most így néz ki ez a rész:



De boldogan napoznak a tölgyfák kérge közt a bodobácsok is.



Olyan nagyon nem köt le a látvány, de azért egy pillanatra megnéztem őket.



Mint elfogyasztható fehérje, szóba se jöhetnek, az viszont roppant érdekes, hogy kettesével össze vannak ragadva. Állítólag volt egy film, úgy negyven éve, hogy A madarak is, a méhek is.
Sokan azt hitték, hogy egy természetfilm, de végül kiderült, hogy a szexről szólt az egész. Gátlásosabb családapák ezzel a bevezetővel okították régebben fejletlen kamasz fiukat.
De hogy egy kicsit szolidabb témára térjünk: amit rettenetesen szeretek az az, ha a hasamat „vakirgálják”. Azt mindennél jobban élvezem. Az még a parki futkosásnál is sokkal többet ér. Nézzétek meg! Itt nem érdekes a lábtörés, gyógyulástól viszkető seb, a pajtások hiánya. Semmi.
Csak ájult öröm van.



Kell is, hogy legyenek ilyen kellemes pillanatok az életben, mert sokszor gondolok félve arra, hogy bizony májusban még vissza kell mennünk egyszer a rendelőbe, mert a drótokat, a szögeket, meg egyéb fémtárgyakat még el kell távolítani majd a lábamból. Néha a Papa azt szokta mondani, hogy addig majd mágnessel sétáltat, de látom, hogy ahányszor rám néz, egy kicsit mindig elhomályosul a szeme.
Ismeritek az obligát kérdést, hogy lehet-e őszinte barátság férfi és nő között? Nos, erről a vélemények megoszlanak. Állítólag a plátói kapcsolatok legfőbb akadálya némileg összefügg a fent említett bodobácsokkal.
Összefoglalva: vagy lehet, vagy nem. A dolog kétesélyes.
Na és ember és kutya között?
Szerintem igen.
De hogy ne vegyük annyira kőkeményen ezt a dolgot, itt van két részlet a Snoopyból.

https://www.youtube.com/watch?v=MYUcJc0yNR8

Kölcsönös és érdekmentes szalonnasütés, mi?
És akinek van kedve, itt meghallgathat még egy betétdalt: „Én meg te, két lángelme”.

https://www.youtube.com/watch?v=GorFKCNC0zE

Mintha csak rólunk szólna, nem?
Persze lehet, hogy ezt mindenki nem tudja megnézni. Akik nem, azoktól elnézést kér a szerkesztőség!

Bezárólag.
Ma, amikor felteszem azt a naplóbejegyzést az internetre, éppen három hete annak, hogy a baleset ért. Már lábadozom, és ha kissé még sántikálok is, azért futni már tudok néha. Ma is megkergettem két, morzsákat csipegető galambot. De amikor meghallom a kutyaugatást a domb túloldaláról, mindig elszorul a szívem. Attól félek ugyanis, hogy a Mama már soha többé nem enged a futtatóba a nagy kutyák közé.
Pedig nagyon szép volt ott az élet!

Be bizony, a kutyafáját neki, de én egyelőre nagyon kutyául érzem magam. Kutya rossz érzés, amikor három lábon kell kutyagolni, egyik fától a másikig.
(Ígértem korábban, hogy összegyűjtök majd néhány közmondást és szólást kutyákkal kapcsolatban? Igen? Na, ez még nem az!)
Igaz viszont az állítás, hogy a boldogság egyik feltétele, hogy az ember lába a földig érjen.
Sajnos, az enyém nem ér le mindig.



Tulajdonképpen nem is én vagyok szomorú, hanem a helyzet. Mert így eléggé körülményes rohangászni, a haverokkal játszani.
Jaj: haverok!
Van egy kedves, kis barátom, Astornak hívják. Törpeuszkár – ezt régen, ha nem csalódom, pudlinak hívták - amely a német (der) Pudel szóból ered. 
Nos Astorral is egy rettenetes baleset történt. Ne gondoljatok valami világégésre persze! Vagy közlekedési balesetre! Isten ments! Egyszerűen csak leugrott otthon a gazdája öléből. De olyan szerencsétlenül ért földet, hogy nekiesett egy komódnak, vagy minek, és eltört a lába. Ez még valamikor Karácsony táján történt. Őt nem drótozták össze, mint engem, neki kívülről tették fel a rögzítéseket.
Így néz ki most:



De lassan ugye Húsvét lesz, és ahogy mondják ugye, ebcsont beforr. És Astor már tud, ha mindjárt nagyon óvatosan is, szaladgálni. Valahogy így:



Jaj, erről jut eszembe: tudjátok, miért nem rohangásznak a csigák?
Mert lobogna a szemük!
És tessék! Nézzétek meg, hogy Astor úgy száguld itt a tavaszi zöldben, hogy a fülei lobognak, mint a közismert nótában a győzelmi zászló.
Kétszer találkoztunk mindössze Karácsony óta. Ez szomorú, mert régen nagyon sokat játszottunk együtt a Papkerti futtatóban.
Azért használom most ezt a kifejezést, mert a facebookon van már egy közösségi oldal, Papkerti kutyafuttató címszó alatt.
Szóval ez volt itt a reklám helye.
De leggyakrabban a parkban a Hugóval találkozom, aki minden délben itt rohangászik a tavaszi napsütésben. Hugó egy havanese.
Megtalálhatjátok az interneten a fajtát, „a kubai szívtipró” címszó alatt is.


Ott kukucskál ki a gazdi lába közül nagy óvatosan. Mellette egy másik havanese, aki a Mirjam névre hallgat.
A két látogató meg mi vagyunk: Csöppke az unokatesóm, és én. Divatos, kínai pulóverekben.
A cuccokat a Mama látatlanban vette, a Margit körúti kínai boltban, és házilag szabta át, hogy stimmeljen a méret is. De jól nézünk ki, nem?



Háttérben meg a Mama, aki szigorú, de igazságos.

(Ezt poénnak szántam!)

Sajnos, az esti séták egyedül, közel sem ilyen vidámak. A Papa mindig ölben hoz le sétálni.
Mondjuk ez korábban is így volt, mert a Papa nem szeretné, ha rögtön a kapufélfánál pisilnék. Szerinte az a helyzet, hogy Siratófal van, hugyozófal meg nincs! Éppen elég, hogy a sétára órák óta kiéhezett nagyobb kutyák, rögtön nekilátnak, mihelyt a kapualjból kiléptek.
De van, aki már a liftből kilépve vizet ereszt, mint egy rosszul bőrözött kerti csap. Hát nem egy kulturált eljárás, annyi szent!
Visszatérve a magányos, esti sétákra, egy kicsit szomorú vagyok. Megyünk ketten a Papával a KSH kerítése mellett. Az ő talpa alatt csikorog a vastagon elterített kavics, én meg ide-oda futkosok, és megpróbálom a szag alapján kideríteni, hogy kik jártak erre a nap folyamán. Ahogy a szakirodalom ezt több helyen is megemlíti, egy hirdetőoszlop egy kutya számára mindig több információt hordoz, mint egy ember számára.
De ugyanez a helyzet a lámpaoszlopokkal is. Mint például ezzel itt:



De közben nagyon szomorú vagyok – látom ám a Papán, hogy ő is – mert a domb mögül az esti csendben, idehallatszik a vidám kutyaugatás.
Szívet fájdító, na!
Pedig örülnöm kéne, mert ez a dolog végződhetett volna sokkal rosszabbul is.
Mindegy. Holnap megyünk újra a rendelőbe, és ott megnézi az orvos, hogy mennyit javult a sérülésem.
Drukkoljatok nekem!

 

(Ez a kérdés, válasszatok!)

Tegnap délután még így néztem ki, de ma reggel ismét nekivágtunk az M3-asnak, hogy a kötést levegyék a lábamról.



Nem volt szerencsénk, mert noha rendes műszak volt a rendelőben, a két doktornő egy komplikált császármetszéses szülésen ügyködött egy teljes órán át. Ezalatt összejöttünk annyian a váróban, hogy többen voltunk, mint Kelenföldön, amikor befut a pusztaszabolcsi kofavonat. Volt ott autó-gázolta vizsla, oltásra váró kölyök masztif és gyomorbeteg csaucsau is. Meg macska, aki nyávogott, mert nem jöhetett ki a kalitkájából.
Na persze neki ez így volt a jobb!
De, mint tudjuk, minden véget ér egyszer, így véget ért a várakozás is, és bementünk a rendelőbe. Ott rögtön rámtettek egy bőr szájkosarat.
Mi a fenének, nem harapok én meg senkit! Legfeljebb a Bogyó fülét, vagy a Bambusz torkát. De ők ezt igénylik is. A szertartás része, mint a muzulmánoknál a kelet-felé fordulás.
Utána elkezdték a lábamról levágni a fáslit. Ennek örültem, mert már nagyon viszketett alatta a lábam, és mivel én nem tudok aládugni egy kötőtűt, hogy megvakarjam, csak a külső hálót tudtam nyalogatni gőzerővel, abban a hitben, hogy az majd jót tesz.
Persze lehet, hogy ezt sokan butaságnak gondolják, de szerintem ez kevésbé az, mint a H-méretű műmell.
És akkor még a Kiskegyed asztrológiai előrejelzéseit szóba sem hoztam!
Na, szóval levágták a lábamról ezt a kegyetlenül viszkető holmit. És akkor hirtelen előtűnt a műtét helye. Ami egy helyen kinyílt valamiért, és véres volt. Ott lifegett a bőr egy darabon, alatta meg a nyers, véres hús.
Na, ettől a látványtól a Papával rögtön ecetet kellett szagoltatni, hogy el ne ájuljon. Amikor havonta vért vesznek tőle – erről meséltem nektek már korábban – mindig elfordul, hogy ne lássa, ahogy az ampullába belecsorog a vér.
A Mamát bezzeg az ilyesmi nem zavarja. Vezetett le ő egyszer már szülést is. Úgy 20 évvel ezelőtt, amikor az egyik dalmata elődömnek – Kópé volt a neve – öt kis kölyke született. A doktornőt sem nagyon zavarta a dolog, elővett egy klammert – olyat, amilyennel a hitelkártya szlippet a szállodában, vagy a benzinkútnál számlához csatolják – és négy gyors kattintással lezárta a sebet.
Nem azért mondom, de meg sem nyikkantam. Csak a Papa bámulta összeszűkült szemekkel a mosdó feletti csempét, mint aki arra vár, hogy valami csoda fog történni.
Kaptunk még egy kis gézt a lábamra, és kifelé menet a boltban még vettünk egy műanyag gallért is. Na, ha valamit utálok, ez a gallér az. Így nézek ki vele:



Snassz, nem?
De a lényeg, hogy végre hazaértünk két és fél óra múlva. Ez azonban a család teljes napirendjét felborította. Legfőképp az enyémet. Jó ideje ugyanis az a helyzet, hogy mindig nagyjából ugyanabban az időpontban megyünk le a parkba. Hogy finoman fejezzem ki magamat: egészségügyi sétára.
Mint korábban említtettem, olykor megy már felemelt lábbal is:



Csak a netrendőrség le ne tartóztasson pornográfia okán!
Ma azonban korábban került sor a déli sétára, így a megszokott időpontban hiába vártam, hogy a Papa átjöjjön értem a másik szobába. Vártam egy darabig, vártam, de hát azt mindnyájan jól tudjuk, hogy az életben két dolog van, amikor nincs mese: ha menni kell, hát menni kell. Az egyik a temető.
A másik meg a vécé, ugye.
Nos, úgy négy óra tájban fogtam magamat, leugrottam az ágyról – ettől a Mama csaknem infarktust kapott – és három lábon kibicegtem a fürdőszobába, ahol elhelyeztem egy aprócska sütit (en petit mignon, ahogy a francia mondja), és egy igazán méretes tócsát.
Utóbbi akkora volt, mintha egy távol-keleti vendég zuhanyozott volna.
Ezt nem értitek ugye?
Na elmesélem a sztorit.
A Távol-kelet tele van a számunkra furcsa szokásokkal.
A pekingi olimpia előtt hónapokig tréningezték például a kínaiakat, hogy ne turházzanak szerteszét, amerre állnak. Vagy menet közben akár.
Mert ott ez nagy divat.
Na, csak megnyugtatásképp: nekik meg mi vagyunk furcsák.
Állítólag egyszer egy előkelő japán vendéglátó rettenetesen megsértődött, mert a helyi szokásokban járatlan, magyar vendége, leeresztette a kádból a fürdővizet, miután végzett a tisztálkodással. Náluk ugyanis megtiszteltetés, ha a házigazda megmártózhat a vendég fürdővizében.
Ehhez persze az is fontos, hogy az esetleg többnapos retket ne a kádban áztassuk le magunkról. Ezért arrafelé az ember először letusol, majd utána fürdik.
Mint a Gellértben, ugye.
De térjünk rá a sztorira!
Abban a szállodában, ahol a Papa sok éven át dolgozott, egyszer lerohant hozzá az 517-es vendég, hogy ázik a fürdőszobája. Fentről.
Naná, hogy fentről: lentről csak a talajvíz jöhet fel, de ez inkább az alagsorban jellemző. A Papa telefonált a műszakosnak, hogy nézzen utána a dolgoknak. Mire a műszakos odaért, már telefonált a recepcióra a 417-es vendég is, hogy ő is beázik. Nem nyújtom hosszabbra: beázott a 317, a 217 és a 117 is. Azután elment az áram az egész strangon a beázás miatt.
Ahogy egykor Nagy Imre mondta: csapataink harcban álltak. Így egyikük végül bement a 617-es szobába is, mert nem kellett ahhoz zseninek lenni, hogy a beázás onnan indult ki.
Így is volt.
A szobában egy thaiföldi úriember lakott, aki a fürdés előtt alaposan lezuhanyozott a kád mellett állva, maga után hagyva egy fél Balatonnyi fürdővizet.
Nos, valami ilyesmit sikerült ma délután remakingelnem.
De estére – remélem – már visszaáll a normális menetrend!

Addig pedig alszom egyet.
Sajnos, most így kell aludnom:



Piroskának lehetett ilyen főkötője, amikor megette őt a farkas, útban a nagymamához.
Red riding hood, mi?
Vagy a nagymamának?
Na, először alszom egyet, utána a pontos információ érdekében megnézem a filmet.
Aludjatok ti is!
És mindenkinek köszönöm, aki levélben, telefonon, neten jobbulást kívánt!
 

Hát attól még, hogy sütött a nap, és a parkba is levittek néhányszor ölben, ez volt az elmúlt másfél év legszörnyűbb hétvégéje. Én azért rettegtem, mert nem tudtam, hogy mi fog következni, a Mamáék pedig azért, mert ők tudták.
Az ortopéd sebész ugyanis nem biztatta őket semmi jóval.
Pontosabban: azt megígérte, hogy minden lehetségest el fognak követni azért, hogy meggyógyuljak, és újra tudjak majd szaladgálni.
Ha nem is a nagyobb kutyák közt, legalább a Margitszigeten, vagy valahol, ahol nem érhet baleset. Ami persze költői túlzás, mert baleset bárhol érheti az embert. És a kiskutyát is. De az mindenesetre érdekes, hogy a legtöbb súlyos baleset a háztartási balesetek kategóriájába tartozik.

A családfő belenyúl a konnektorba, a grószfater elesik a fürdőkádban, a grószmuter beteszi a macskát a mikróba száradni, a gyerek pedig leönti magát a forró krumplilevessel.

És így tovább, a januári szénmonoxid-mérgezéstől, a decemberi karácsonyfatűzig.
„Home sweet home” – ahogy a nóta mondja.
De az igazán költői túlzások a Mama meg a Papa éjszakai álmaiban jelentek meg.
A Mama egyszer arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy én nem ébredtem fel az altatásból. A Papa meg már egy olyan műlábat vizionált, amilyennel Erőss Zsolt mászta meg egy éve a Lhoce nevű hegycsúcsot. 

videó: http://tv2.hu/tenyek/video/mulabbal-a-himalajan?r=tv2

De van egy másik film is a neten, arról, hogy Oscar Pistorius hogyan veri meg két műlábon futva a mezőny felét 400 méteren.
De hess rossz álmok!
Én pedig attól féltem a legjobban, hogy odavisznek, odaadnak egy embernek, aki a rendelőben a lókórházi kedvesnővér szerepét tölti be. Aki azután elvisz hátra, valami karbolszagú szobába, és bedug egy ketrecbe, ahol nem lehet mást csinálni, csak várakozni és félni attól, hogy ottfelejtenek.
Továbbá azért, mert a röntgenleletem, amely előre vetítette a szomorú jövőt, így nézett ki.



Hétfőn reggel azután még lementünk a parkba pisilni. Enni már nem kaptam este óta, mert azt az altatás miatt nem lehet. Inni is csak egy kis langyos tyúkhúslevest kaptam.
Persze a pisilés sem volt túl egyszerű dolog. A bal oldalamon nem tudtam ugyanis felemelni a hátsó lábamat, mivel az első is a levegőben volt, ráállni ugyanis nem nagyon mertem. Jobb oldalról meg azért nem jött össze, mert ahhoz meg éppen a fájós mellső lábammal kellett volna kitámasztanom. Ami rendszeresen azt eredményezte, hogy feldőltem, mint bicikli a kocsma előtt. Legvégül megmaradtam a már csaknem elfelejtett módszernél: lekuporodva pisiltem, mint a lányok.
Ennek csak az a hátránya, hogy ilyenkor a vízsugárral az ember legvalószínűbben a mellső lábát találja el. Ráadásul pont a bekötözöttet. A levizelt géz pedig a jövő szempontjából rossz jel az orvosi szakirodalom szerint.
Szerencsére erre meg pont a Papa talált ki egy nagyszerű megoldást: a fáslira egy nejlonzacskót húztunk, majd a végén, azon pisisen bedobtuk az egyik szemétkosárba.

Fél 11-kor azután autóba ültünk, és irány az M3-as.
Húsz perc alatt ott voltunk, és mindössze 5 percet kellett várnunk az előtérben.
Az előtér, ahol a szánhúzó kutyától a perzsamacskán át, a papagájig sokan várakoztak, nagyon jól nézett ki:



A halak belsőépítészetileg kerültek oda, és nem páciensek voltak!
Azokat, és a kísérőiket, a személyiségi jogok miatt nem fotóztuk.
Mint ahogy a segédszemélyzetet sem, aki pár órával a műtét, és 1 órával az ébredésem után a Mama kezébe rakott.



A felületes szemlélő számára alig látszik különbség a pénteki, meg a mai bandázsolás között. Leszámítva, hogy az fehér volt, ez meg kék.
Na de belül! Annyi fémet építettek belém, hogy az sem kizárt, póráz helyett egy mágnessel fognak sétáltatni a szüleim ezentúl.
Még jó, hogy a Mechwart tér környékén viszonylag kevés a megélhetési színesfém-gyűjtő!
A színesfémekről jut eszembe: tudtátok, hogy itt van a környéken (a Bem utca elején) a Kohászati Múzeum?
Ez az.



Van egy harangjátékuk is, de már évek óta nem hallható délben. A Bányász indulót játszotta egy harangjáték. A harangjáték helyett hallgassátok meg ezt a zenekart!

https://www.youtube.com/watch?v=VFfRV0g04fQ

Szép dallam, nem?
Csak már bányászok nincsenek.
Na, ezután a kis kitérő után, visszatérve a beépített szegecsekre, csavarokra, lemezekre és drótokra, elmondanám, hogy azok nem maradnak bennem az idők végezetéig. Majd valamikor, úgy két hónap múlva, egy újabb műtétre kerítenek sort a rendelőben.
Ez itt a reklám helye.



 

http://www.primavetrendelo.hu/

Figyeltétek a videót? Majdnem olyan, mint a Vészhelyzet.
Csak a tévében nézni olcsóbb.
De hát ez van! Aki keveset szeretne költeni, az tartson inkább muskátlit! Persze ne az ablakpárkányon, mert ha valakinek a fejére esik, az sokkal többe lesz!
Az átadás-átvételi ceremóniát követően egyébként fizettünk, hazajöttünk, lepihentünk.
Eleinte nagyon kába voltam az altatás miatt, de másnapra már magamhoz tértem egy kicsit. Most így nézek ki.



Igen, a lábamat is leborotválták! Kicsit hasonlítok is talán Gábor Zsazsára, a combnyaktörés után.
Igaz, ő folyamatosan borotválta.
Akit érdekel, hogy mi van a zárójelentésemben, az itt elolvashatja. És a Doktor úr volt olyan kedves, hogy a röntgen-felvételeket is elküldte elektronikus levélben.
És a Bernadett meg segített a Papának a felvételt ide felrakni.
Ez itt már a drótostót változat:



Zárójelentés:
"Diagnózis: bal oldali karcsont supracondyler törés.
Műtét: inhalációs narkózis.
Aneszt monitorozás: EKG, pulse oxymetria, Cppnograph, vérnyomásmérés, Th.
A bal könyökízület mediális feltárása. Az olecranon osteotomoiája. A törtvégek tisztítása. Repozíció. Rögzítés: Rush-féle velőüregszegezés. Az olecranon rögzítése feszítő dróthurokkal. 3 rétegű sebzárás. Fedőkötés.
Kontroll pénteken délelőtt, varratszedés 10-12 nap után."

Nos, ennyi. Remélem, ebben a részben semmi sincs, amit félre lehetne érteni!
Pláne félremagyarázni.
Legkésőbb a kötözést követően jelentkezem.
Csókmák!
 

Utózönge: az előző részben megemlített csokilopási ügy miatt felhívtak Ausztráliából. Hogy csokit soha!!!! Mert nem bírja feldolgozni a máj. Na, ennek utánanéztünk!
Hát nem a máj, hanem a hasnyálmirigy. Viszont akár egy kaukázusi juhászkutya is belepusztulhat egy fél tábla Milkába.
Köszönjük lila tehén!
Thx Gary!
 

A baleset

Folytatni akartam még a megkezdett téli regét, megvolt már a séták során összegyűjtött anyagom is, tele jópofa, vicces fotókkal, amikor megtörtént a baj.
A szomszéd mindig óvott attól, hogy engem a nagy kutyák közé vigyenek játszani, de hát úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó móka ez: rohangászni a játszótéren a többiekkel, labdát, korhadt faágat kirángatni a másik szájából, vagy egyszerűen csak vállalni a megmérettetést, hogy ki a gyorsabb, ki az ügyesebb.
A szomszéd bácsi meg – akihez be szoktam szaladni, ha nyitva az ajtaja, mert mindig el lehet lopni tőle vagy egy kocka csokit a padmalyról, vagy egy kellemesen rágható mosdószivacsot a fürdőszobából – nyilván csak irigységből mondja, mert hiányzik belőle a fiatalos lendület, meg a vagányság.
Hát nem!
Pont a vetélkedés kellős közepén következett be a tragédia. Nem igazi, de a család azért így élte meg.
Alighogy a Papa hazaért egy barátja temetéséről a Farkasrétről, átöltözött, hogy indulhassunk le a többiekkel játszani. Alig voltunk páran: a Bogyó haverom, a Bambusz, egy ismeretlen labrador – én legalábbis annak néztem (mármint nem havernak, de labradornak) – meg Zénó a kamasz airdale terrier.
Ez a Zénó roppant idétlenül tud viselkedni. Akkora, mint egy póniló, de mivel kiskorú még, folyton ugrabugrál, mint egy kelekótya. Persze ezt majd nyilván kinövi, de ez utólag a dolgokon már nem változtathat. Főleg azért, mert nem vagyok egyáltalán biztos benne, hogy ő ugrott rá a lábamra. Nagy volt a kavarodás, épp a Bogyó fülét szerettem volna leszerelni, amikor hirtelen elsötétült előttem a világ. Attól a pillanattól kezdve már semmire sem emlékszem, csak az iszonyú fájdalomra, ami végigfutott a lábam ujjától a testemen át az agyamig.
Csak utólag tudtam meg, amikor a papa hazatelefonált, hogy keresni kéne egy azonnali műtéti lehetőséget valahol – péntek este 6 óra volt – hogy ott fetrengtem magatehetetlenül a porban és szívet tépően sikoltoztam. Talán egy percig, talán még addig sem, mert a Papa rögtön odarohant, és a karjába vett.
Persze fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett, én meg nem voltam abban a helyzetben, hogy elmondjam neki. Csak abból jött rá, hogy mi lehet a baj, hogy a bal mellső lábam élettelenül lógott.
Nem így, mert ez a kép már másnap délben készült, amikor egy kicsivel jobban is éreztem magam, és a fásli nem is engedett semmiféle mozgást.



És akkor jött a feladat, hogy mit is kéne tenni. A Bogyó gazdája felajánlotta, hogy elkísérnek minket az Orsiékhoz, a Medve utcai állatorvosi rendelőbe. Az út egy örökkévalóságig tartott, és a lábam borzasztóan fájt. Szinte minden utcasarkon sikoltottam egyet.
A doktornő épphogy csak ránézett a lábamra és már mondta is, hogy ez bizony törés. És mivel neki se röntgenje, se asszisztenciája egy műtéthez, felhívott egy rendelőt, ahol meg tudtak volna operálni még akkor este.
De sajnos ez nem jött össze, mert az ortopéd sebész elutazott, és csak vasárnapra lehetett volna a műtétet beütemezni.
Így megköszöntük a segítséget, és a Papa már onnan az utcáról felhívta otthon a Mamát, hogy találjon egy címet, ahol még aznap este ellátnak. Úgyhogy, mire hazaértünk, már nemcsak a cím, meg a telefonszám volt a kezünkben, hanem meg is tudtuk beszélni az ügyelettel, hogy máris indulunk: ezerrel kifelé az M3-ason, ahol nem messze a (világ egyetlen, szintbeli autópálya kereszteződésében álló) közlekedési lámpától van egy hihetetlenül jól felszerelt rendelő.
Öt perc alatt sorra kerültünk, de sajnos szinte az első pillanatban kiderült, hogy az altatásos műtét ma szóba sem jöhet, mert 5-kor meguzsonnáztam.
Ez hihetetlen! Amióta világ a világ (mármint nekem!), mindig a délutáni játszásból való hazaérkezésem után kapom meg a vacsimat. Ez volt az első kivétel, másfél év után.
A röntgenbe azért bevittek. Amikor tíz perc múlva a Mama kezébe adtak már így néztem ki.




A diagnózis pedig: szilánkos törés.
Az sem volt túl vigasztaló, hogy az orvos szerint ennél csúnyább bal könyöktörést nem sokat látott életében. Úgyhogy a műtét hétfő reggelre lett halasztva, altatóorvossal, asszisztenciával, ortopéd sebésszel, lélekharanggal.
Persze mindez az árban is jelentkezni fog: a Mama kéthavi nyugdíja biztosan rámegy.
Én pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy ehhez akár kommentárt is fűzzek, mert egy beteg kisgyereknél, vagy egy megkínzott kiskutyánál nincs esendőbb lény a földön.
Ez amúgy egy tipikus sportbaleset, számos európai és amerikai focistának, illetve kosarasnak jelentette ez a sportkarrierje végét.
Remélem, én megúszom!
Habár nálam meg ez volt a gyerekkor vége.

Éjszakára a Mama megpróbált leköltözni hozzám a padlóra, nehogy egy esetleges mászkálást követően még nagyobb legyen a baj, de valahogy sikerült kieszközölnöm, hogy aludjunk szépen fent az ágyon, ahogy szoktunk.
És jó volt minden, csak a Mama nem tudott elaludni hajnalig, a Papa meg dupla adag altatóval aludt, mert rémálmok gyötörték.
De vasárnap reggelre kisütött a nap. Kaptam fájdalomcsillapítót is, úgyhogy nem sikoltottam fel minden megfordulásnál, és délelőtt már a Papa ágyán is aludtam egy verset. Ebben a testhelyzetben:



Az ajtó előtt a rongyszőnyegen (akinek a patchwork szimpatikusabb, akkor azon) ülve pedig így.



A szomszéd bácsi csak egy pillantást vetett rám, amikor kint ültem az ajtó előtt, majd a fejét ingatva visszament a lakásba.
Akár őrá is gondolhatott Prévert, a francia költő, amikor egy versében azt írta, hogy "nem hiányzik belőle a próféták vattaszakálla."
A műtétről meg majd a jövő héten beszámolok.
Mókára ne számítson senki!

Ami azt illeti, sok örömöm nincs a télben. Sőt, ha szabad ezt mondanom, kifejezetten utálom.
Pedig nem ez az első tél, amit megértem, hiszen – mint a névnapos fejezetben írtam is – tavalyelőtt december 8-án (kéretik nem elfelejteni, hogy Dezső nap volt, mert így hívták a grószfatert!) kerültem ide a Margit körútra, Szentesről.
De az a tél nem volt ilyen ronda. Tudom persze, hogy mindenki szebbnek látja visszatekintve a múltat – régen ugye jobb volt a levegő, és a szilajökröknek is nagyobb volt a szarva – de én tényleg így érzem.
Pedig a tél igazán szépen kezdődött. Jött az advent, és vele a kellemes várakozás a karácsonyra. Ezt láttuk a Mechwart téren advent első vasárnapján:



Szép kis pónifogat, ugye?
Pedig amikor délelőtt megláttuk a park sarkában, az őrbódé mellett, először csacsifogatra tippeltünk.



A csacsifogat olyan klassz dolog!
A Papa mamájáéknak volt csacsifogatuk. Illetve egészen pontosan nem is az övék volt, hanem egy rokoné Balatonfenyvesen. Az a csacsifogat korábban Perczel Zitáé volt, és a csacsit, aki be volt fogva a kis kocsiba, Panninak hívták. A kert elég nagy volt ahhoz, hogy a gyerekek ott kocsikázzanak. Panni viszonylag türelmesen húzta a gyerekekkel teli kiskocsit, amikor a vincellér ráért, hogy ezzel foglalkozzék.
Azt azonban nem tűrte el, hogy a hátára üljenek.
Nem a vincellér: a Panni!
Olyankor, amikor valaki a hátára ült, az első dolga az volt, hogy odament egy fához, és nekidörgölőzött. Hát persze, hogy aki a hátán ült, az igyekezett minél gyorsabban leugrani, ha nem akarta, hogy a lábszára tele legyen véres horzsolásokkal. Dörzsölt egy dög volt, szokta mondani a Nagymama. Akinek az volt a kedvenc szólása, ha valaki valami jót mondott, hogy "Gut gebrüllt Lővy!"
Képzeljétek: a Nagymama még a Monarchia idején született!
De vissza az adventi ünnepségekhez!
Volt Mikulás-ünnepség, ahol minden gyerek kapott ajándékot.



De volt Luca-napi kottyolás is. Nem tudjátok hogy mi az? Na, akkor ennek nézzetek utána az interneten! A lényege egy mondóka, amit Luca-napkor a legények mondanak a lányos házaknál, és telis-teli van jókívánságokkal. Hogy „sokat tojjon a kendtek tyúkja”, meg hogy „keléses ne légy”!
Ilyesmi. Ha lusták lennétek keresgélni, azért itt is megnézhetitek:

http://hegedus.gamf.hu/egyeb/luca.htm

Nekem személy szerint a legények semmi különösebbet nem kívántak, de nem is kell. Nagyon kellemesen teltek a napok, és az idő is meglehetősen szép volt. Ahogy az óra kijelzőjén láthatjátok, +7 fok volt december elején.
Lehet ennél jobbat kívánni?



És jókat lehetett játszani a téren. Ez itt például Balázs – becenevén Bazsi – aki egy mopsz.



Hát nem tündéri? Olyan, mint egy bólogatós kutya a régi Wartburgok hátsó ablakában. Irtó fiatal még, van amikor magától felhemperedik. De játszani ő is nagyon szeret, akárcsak én.



Most jaj neked plüsskutya! Leszerelem az egyik füledet! Persze nem igaziból!
Csak játszunk. De a barátfüléről jut az eszembe: nagyon szívesen kipróbálnám egyszer. Finom szilvalekvárral.
A Mama persze helyteleníti, hogy megint elkanyarodtunk a zabálás irányába. Pedig, ha valamikor, épp karácsonykor jön el a nagy töltekezések ideje.
Amikor nagyon hideg van.
Meg persze akkor is, amikor nagyon meleg van. Valamint közepes hőmérséklet idején.
Olyan langyos volt az idő még karácsony után is, hogy az önkormányzat előtti domboldalon kibújt néhány szál pipitér.



Vagy ahogy a legtöbben ismerik, kamilla. Ezt itt éppen Kamilla napján sikerült lencsevégre kapnunk..
Persze az épület mögött, ahová soha nem süt a nap, ott néha azért belepte a domboldalt a dér.



Erről valamiért ez jutott az eszembe:

https://www.youtube.com/watch?v=DLOth-BuCNY&feature=related

Pink Floyd. The dark side of the Moon.
Aki nem szereti ezt a fajta zenét, az persze lapozzon, mint Nyilas Misi, amikor Pósalaky bácsinak felolvasott!
Azután eljött az újév, és még mindig nagyon jól éreztük magunkat a kis pajtásaimmal. Igaz, már rég nem lehetett világosban játszani, csak sötétben, annak ellenére, hogy a kezdést már hónapokkal korábban előre hoztuk este 6 óráról 5-re. De így is töksötét volt. Aminek az a hátránya, hogy sem látni, sem rohangászni nem lehet rendesen. Én például egyszer úgy nekifutottam egy kivilágítatlan facsonknak, hogy majdnem felkenődtem rá. Egy pillanatra még meg is szédültem. De hát ilyesmi bárkivel előfordulhat: kutyabajom sem lett tőle.
Ez jó: kutyabaj, mi?
Csuda, hogy az emberek egy csomó dologban a kutyákra asszociálnak: kutyául érzi magát, kutyába se veszi, kutyakomédia, a mi kutyánk kölyke, satöbbi.
Na, egyszer majd talán nyelvészkedünk, de most menjünk vissza még egy pillanatra a télhez!
Hát, ami a telet illeti: eljött a február, és vele megérkezett a tél.
Hiába vártuk, hogy a medve visszabújik-e a barlangjába gyertyaszentelőkor. A medve nem csinált semmit. Nézett ki egy kicsit ostobán az arcából, és idekint maradt. Pedig a népi megfigyelések szerint a medvének vissza kellett volna bújnia a barlangjába, mert hétágra sütött a nap, úgyhogy észrevehette volna az árnyékát.
De nem.

https://www.youtube.com/watch?v=dtyeTI0JkQ4

Az állatkerti gondozó is azt állította, hogy hamarosan jó idő lesz, mert a medvék kint maradtak.
Hát egy frászt!
Szerintem a medvék abban bíztak, hogy kapnak még pár tortát! Láttátok? Kiwi karikák is voltak rajta. Én is szeretem a kiwit. Meg a banánt is. Egyszer amikor a Papa csinált gyümölcssalátát, vagy 7-8 féle gyümölcsből, úgy betoltam belőle egy kistányérral, mint a pinty!
Na, tekintsük úgy, hogy ez volt a téli chapter1.
Folytatása következik.
Habár már előre fázom tőle.
Búcsúzóul még itt van egy másik kép Bazsival a sétányon. Akkor már nagy hidegek voltak, ezért voltam sípulóverben. Csőváz srácok!

 

Hát, most mit mondjak? Szerintem semmi rosszat nem tettem.
Rosszat meg pláne nem ettem.
Mindössze annyi történt, hogy szerintem én még növésben vagyok. Tessék, itt van erről egy kép is:



Látszik?
Ez itt mellettem Pöröly, egy növendék staffordshire terrier. Ő is növésben van, én meg igyekszem utána.
Ehhez kapóra jött, hogy találtam az ebédlőasztalon egy tál majonézes burgonyasalátát. Jó sok hagymával, mert úgy az igazi. A majonéz pedig igazán tápláló, fogyókúrázók ide se nézzenek. Illetve most már nézhetnek, mert azt a közepes méretű jénai tálat, amelyben az oreganóval és fehér borssal is ízesített burgonyasaláta átmenetileg tartózkodott, hamar fényesre nyaltam. Csak annyi időbe telt, amíg a Mama leszaladt a sarki közértbe.
De hogy az érdeklődők ne maradjanak teljesen étel nélkül, itt van egy kép az egy héttel korábbi előételről.



 

Libamáj terrine.
Persze libamájat nem karácsony előtt egy héttel kell venni, amikor haterezbe fáj, hanem augusztus végén, amikor háromezer. Az ár a fele, az ízvilág pedig ugyanaz. Habár ebben az esetben nem nyilatkozhatom, mert egy falatot sem kaptam belőle.
De jól néz ki, nem?
Jaj! Megvan a vicc a csigakrémmel?
Vevő: tessék mondani, ez a krém valóban csigából készült?
Eladó: is.
Vevő: és még miből?
Eladó: sertésből. Fele-fele.
Vevő: hogyhogy?
Eladó: hát egy csiga, egy disznó.
Úgyhogy nagyon ne tessék ájuldozni a négy-ötezer forintos francia, belga meg egyéb libamáj pástétomok előtt! Mert az alapanyag túlnyomó része pár hete még röfögött.
Gyakran álmodom, hogy egy akkora tál husi van előttem, de akkora….
Ez a husi egy óriási duma! Laci bácsi, a séfek séfje. „Hintsük meg egy kis Vegetával a nyuszit!”
Szakácsolimpia, mi?
Faszénné röhögöm magam!
Na mindegy, ez csak egy kitérő volt. A nagy tál husinál tartottam!
Láttátok a nagy zabálást? Óriási film, meg kell nézni!
Itt van egy részlet belőle.

https://www.youtube.com/watch?v=wnHIcU_ghvw

Mondjuk én könnyedén tudnék választani a nő és a libacomb között.
De vissza a majonézes krumplisalátához! (Jó volt, ajánlom mindenkinek!)
Az volt a probléma, hogy a Mamáék órákon át arra vártak, hogy kihányjam. Na, de nem olyan családból származom én! Ami egyszer ott bement, az ugyanott már nem jöhet ki többé!
Azám, de nem akart kijönni másutt sem, és a Mamáék egyre idegesebbek lettek. Főképp, mert a szegény Chandlert is nemrég operálták, mert napokig nem volt széklete. Na de ő egy fél labdát nyelt le, nem egy tál krumplisalátát.
Ha már labda: neki is van egy híres névrokona. Egy Chandler játszik a New York Knicks csapatában. NBA, ha valakinek nem esett volna le.
Így engem másnap bepakoltak a kocsiba, felvittek az orvoshoz a Batthyány utcába, és ott feltettek a műtőasztalra. Az orvos pedig a fonendoszkópjával hallgatta a beleimet.



De szerinte minden rendben volt.
Később kiderült, hogy nagyon is: két napig majonézes krumplit kakáltam.

Na, de szenteljük itt, a fejezet végén pár szót a Papa betegségére is!
Az történt, hogy májustól kezdve, havonta ezerrel emelkedett a fehérvérsejtek száma a laboreredményeknél. Tizenháromezerig még nem volt feltűnő, de tizenhétnél el kellett menni szakorvoshoz.



Hát, igen. Ez itt a rákosztály.
Nem olyan súlyos a helyzet, mint Szolzsnyicinnél, de higgyétek el, nincs aki örülne, amikor kiderül, hogy leukémiája van. Ilyenkor az embertől hetente vért vesznek - egyszer csontvelőt is, hogy biztosak legyenek a dolgukban - hogy ellenőrizhesse az orvos, csökkent-e a gyógyszerek hatására a fehérvérsejt állomány.



Aki olvassa ezt a naplót, drukkoljon a Papának, hogy meggyógyuljon!
Amire egyébként nagyon jó esélye van.
Köszi!
És olvassátok a naplómat, mert az azt jelenti, hogy minden rendben van!

 

Charles, a névnap

Ez a blogbejegyzés december 12-ére készült volna, de elég súlyos dolgok jöttek közbe ahhoz, hogy egy teljes hónapra felfüggesszük a naplóírást.
Az ugyanis a helyzet, hogy a Papa beteg lett. Nem kicsit, nagyon. De erről talán majd egy más alkalommal, amikor már érkeznek jobb hírek is a Kútvölgyiből.
Ezért ma ne beszéljünk szomorú dolgokról, szóljon ez a nap elsősorban rólam, Charlieról. Aki épp ma egy éve kerültem ide Budára, a Margit körútra, ahol nagyon jól érzem magamat. És ma egy éve, ezen a napon kaptam a nevemet is: Charlie Firpo.
Megvan még a napló legelejéről, hogy ő ki volt? Esetleg mint filmélmény?
Hát ő az, aki nem nyugodhat bele, hogy nincs pisztácia:

https://www.youtube.com/watch?v=3M2lSX0nRlc&feature=player_embedded

Persze az, hogy valami nincs, csak átmeneti jelenség lehet, ha az ember – vagy a kiskutya – eléggé rámenős, és életrevaló.

https://www.youtube.com/watch?v=NPIWGpXQs74&feature=related

És megkapta a pisztáciát? Meg bizony! Én is megkapnám, ha nagyon akarnám. De ilyenkor télen nem nagyon akarom. Nem elég, hogy az utcán kihűl a lábam, „mint Finnegannek, amikor eltemették” (ez egy bonmot Raymond Chandlertől), de ha a hidegtől a fogam is megfájdulna, az egyenesen rettenetes lenne. Már attól is libabőrös lesz a hátam, ha a szomszéd lakásban egy kép felrakásához fúrnak lyukat egy tiplinek a falba. Vagy pláne, ha egy lakásfelújításnál a gangon szól a flex!

https://www.youtube.com/watch?v=xlwwI5g2gxk

2 másodperc elég volt belőle? Azt elhiszem! De itt nálunk a gangra olyan természetességgel telepszenek ki a mesterek, mintha oda szólna a jogosítványuk. Az egyikük ezt azzal indokolta, hogy odabent a lakásban nehezen viseli a zajt!
Na, erre varrjatok gombot! Ő nehezen viseli, hátha többen könnyebben elviseljük mi?
Az agyam eldobom!
Volt egy vicc, még az első világháború után, hogy aszongya:
-Miért ül két tüzér az ágyútalpon?
-Mert egy nem bírná el a zötykölődést.
Favicc, de mindegy.
De térjünk vissza az én névnapomhoz!
Lehettem volna éppen Dezső is, mert a Budapestre érkezésem éppen Dezső napra esett. Ráadásul az egyik grószfatert Dezsőnek hívták. Jó fej volt, ami már abból is kikövetkeztethető, hogy hat felesége volt. Nála jobban csak a kuwaiti emír állt, ha a teljesítményt nézzük. Volt neki egyébként egy kutyája. Drótszórű foxi volt, és Fickónak hívták. Cseppet sem volt egy idegbajos kutya, csak a felületes szemlélők gondolhattak róla ilyesmit. Akik mondjuk öt percre látták.
Karácsony másnapján ugyanis, amikor ez egész család átvándorolt ünnepi rántotthús-zabálásra a grószfaterhoz, az előszobai vetkőzés, és az ajándékok átadásának ideje alatt – ami lehetett olyan tíz perc –  a Fickó egy mutatós romhalmazt bírt létrehozni a fürdőszobában, törölközőkből, piperecikkekből és fodrászkellékekből.
Ezek a fodrászkellékek még azokból az időkből maradtak, amikor a grószfaternak üzlete volt Kispesten, a háború előtt. Őhozzá járt az összes csinos nő a környékről, mert a grószfater úgy nézett ki, mint Cary Grant fénykorában.
Na, a lényeg, hogy az üzletét a szebb jövőben vakon hívő elvtársak államosították, a grószfater meg beállt könyvügynöknek. Annyira jól csinálta, hogy egy fizetésnapon majdnem annyi könyvet adott el, mint a Mammutban a Libri bronzvasárnapon.
A rántotthús-sütésben már nem volt ennyire ügyes, de az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az egyik kezét egész este lekötötte a Fickó póráza. Egy kézzel pedig – mint tudjuk – Toscanini is gyengébb produkciót hozott ki a bécsi szimpatikusokból!
Úgy is evett – mármint nem Toscanini! – később az asztalnál, mint a jól nevelt amerikaiak: először felvágta a vínersniclit, majd az egyik kezét az ölébe ejtve – ő persze nem a hatlövetűt fogta, hanem a pórázt – villával lapátolta be az egész kaját.
A névnapomra visszatérve, én nagyon örülök, hogy Charlie lettem! Nem számítva a már említett Charlie Firpot, vagy Charles Aznavourt, koronás fők is büszkén viselik ezt e nevet.
Juan Carlos, a spanyol király például. Aki a legnagyobb őrjöngés közepette is királyi módon adta át a kupát (Copa del Rey) a Real Madrid kapitányának a meccs után, tavasszal.

https://www.youtube.com/watch?v=Xlpu6NYuO64

Ő volt az ott, úgy a 15 másodperc táján, Iker Casillas bal térde mellett.
Jellemző, hogy a nagy felhajtásban, fél órával később, a leghülyébb Real játékos, Sergio Ramos leejtette a kupát a nyitott busz tetejéről.
A busz meg persze átment rajta.
Nem Ramoson! A kupán.

https://www.youtube.com/watch?v=Q2BWcGIFXh0 

Ott pottyan le ni, a bal kerék alá.
Ez a Ramos egyébként a világ egyik leghülyébb focistája. Amikor a spanyol válogatott a lettek elleni meccsre készült, azt bírta mondani, hogy a lettekkel vigyázni kell, mert A CSAPATUK TELE VAN VÁLOGATOTTAKKAL!
A válogatott csapat, mi?
És, mivel Charlie Firpo egy nagy zsugás volt, a végén adjunk egy kicsit az irodalomnak is!

Matthew Sweeney: Póker

Öten játszottunk aznap éjjel,
Padge, Kieran, Neal meg én,
És Charlie bácsi, kiterítve koporsója ölén.
………….
Hazamentünk és ágyunkba tértünk
és aludtunk mind, míg eltemettük,
aztán játszottunk, amíg be kellett látni:
már nincs olyan zsugás, mint Charlie bácsi.
(Hegedűs Péter fordítása)

A záró sor az angol eredetiben:

„The good hands had gone with Uncle Charlie.”

Tehát Charlie bácsi egy zsugabubus volt!
 

Hát, ami azt illeti, tegnap egy kicsit kiborultam. Mármint a filmtől. Mindenkitől azt hallottam egyébként, hogy a film végét nem tudták megállni könnyek nélkül. És ilyet katonaviseltek is mondtak.
Gyönyörű film, na! Nem mondhatok mást, mint hogy mindenki nézze meg az első, adandó alkalommal!
Az ebrendészeti adóról meg nem is érdemes vitázni. Bevezetik oszt jónapot! Akinek ez kényelmetlen, vagy anyagilag elviselhetetlen teher, az tarthat végül is más állatot. Még nyáron láttuk ezt a kislányt a parkban ezekkel a pöttömökkel.



Látszik, hogy ezek itt tengerimalacok? Teljesen olyanok, mint az Állatkertbe nemrég érkezett vombatok.
Azt láttátok?

Csak a tengerimalacok kisebbek egy kicsit.
Ahogy ezt Karinthy, annak idején, olyan szépen megírta Szabolcska Mihályról:

„Az oroszlán olyan, mint a macska,
csak az oroszlán nagyobbacska”

Apropó: macsek!
Vannak itt a parkban páran. Van amelyik a KSH-ban lakik, mint például ez a pofátlan vörös itt.



A Bambusz gazdája látta egyszer, amikor ez becserkészett egy csapat galambot.
Ez itt Bambusz, a legrégibb haverom. Még csak két, vagy három napja volt itt, valamikor februárban, amikor összefutottunk fent a lépcsőn. Már akkor is az volt a taktikája, hogy feltörölte magával az egész kövezetet. Ahogy a profik mondanák: ő egy igazi földharcos!

Hát sajnos az a helyzet, hogy az utóbbi időben, már töksötét van, amikor lent játszunk a kertben, és így sok fénykép nem készülhet. De ez a kép vakuval azért összejött! Visszatérve a sunyi vörösre, az történt, hogy van itt a környéken néhány öreglány, akiknek minden öröme, ha galamboknak szórnak szét morzsát, rizst és mindent, amit otthon a konyhában nélkülözni tudnak.
Ellentétben a kínaiakkal, akik viszont mindent megfőznek, amit az utcán találnak.
Szóval, miközben a galambok ott csipegettek a bokroknál, a vörös macska elkapta az egyiket és átharapta a torkát.
Nem egy szép történet, igaz?
A másik macska meg, a szürke itt napozik a domboldalban. Belehunyorog a napsütésbe, mint kezdő X-faktoros a reflektorfénybe.



A kutyakert feletti ház kertjéből jár ide sütkérezni, mert oda szinte alig süt be a nap. És a domb oldalában, a bokrok alatt mindig van egy-két műanyag tálcán – néha friss, néha másnapos - macskakaja. Rendben: egyenek, ha már mindenki etet itt mindenkit! (Figyelem: ez sem politikai szöveg!)
Na, de a lényeg a macsekokkal kapcsolatban. A minap, amikor éppen jöttünk haza este a játszótérről, majdnem összefutottunk velük. A kolostor kertjében volt az egész szedett-vedett társaság, és éktelenül vernyogtak. Nem tudom, hogy kell-e magyaráznom, de szóval a macskák olyankor szoktak iszonyú vernyogásba kezdeni, amikor rájuk jön a dughatnék.



Ilyet láttatok már?
Az agyam eldobom!
Nem tudnám pontosan idézni, de egy Miskolczi Gáspár nevű, középkori természettudós, valami ilyesmit írt róluk, az Egy jeles Vadas-parkról címet viselő dolgozatában:
„A bak Matska felette igen buja állat. És ezen bujasága miatt megeszi az ő nősténnyének az kölykeit, amiért a a nőstény, ujabb kölykökre szert teendeni akarván, engedelmeskedni kénszeríttetik a bak Matskának.”  
Hát szép, archaikus szöveg, de „pfújabelemkijön”.
Kutyák ilyesmit nem csinálnak!
De hogy a macskabarátok se legyenek teljesen elkeseredve, beteszek ide egy linket a Hofi-Kós párostól: Macskaduett. Mulassatok jól!
 

Egy szóval sem állítom, hogy ez alatt a majdnem egy év alatt, amióta itt vagyok, még azt sem mondta nekem senki, hogy álljak arrébb. Sőt! Az igazat megvallva már részesültem testi fenyítésben is. Például amikor a Papa kenyere javát megettem. Gondoltam, ha ő már megette a kenyere javát, sorra kerülhetek én is.
De tévedtem.
Persze ez a kis legyintés semmi ahhoz képest, amit pont egy éve hallottam. Ide beteszem az újsághírt, de csak az nézzen bele, aki bármilyen szörnyűségre fel van készülve!

http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/addig-tartottak-bezarva-mig-ehen-nem-halt-2035698

És akkor térjünk rá a témára, ami miatt ma a naplóírásba belekezdtem!
Ebadó lesz!
Pontosabban „ebrendészeti hozzájárulás”.
Gondolom, akik a naplómat olvassák, azok többnyire kutyások, és így pontosan tudják, hogy egy csomó olyan kivétel van, amikor nem kell a kutya után fizetni. Ha vakvezető, ha rendőrségi, ha ivartalanították és chipet ültettek be neki. Vagy, ha menhelyről fogadta be a gazdija. Ami nagyon rendes dolog egyébként.
Ami viszont nagyon nem rendes dolog, hogy állítólag már van, aki azt tervezi, hogy a kutyáját leadja egy menhelyen, és utána visszamegy érte a sarokról, és örökbe fogadja. Ehhez ugye mindössze a leadást kell a menhelynek visszadátumozni!
A magyar mindig is fifikás nép volt, soha nem volt itt még olyan nagykapu, amely mellett ne lett volna egy tucat kicsi is egyúttal. Hogy a törvény alkotója, és annak a végrehajtója egy ilyen esetet hogyan ítél meg az nem egy ilyen kiskutyára tartozik, mint amilyen én vagyok. De annyit megmondhatok, hogy ha engem csak egyetlen órára beadnának valami menhelyre, én soha az életben senkit sem szeretnék látni többé a családból.
És ezt komolyan gondolom!
Mivel azonban szerintem ember és kutya, vagy éppenséggel kutya és ember viszonyát csakis a szeretetre lehet alapozni, mesélnék nektek valamit.
Van egy film, a címe Hachi, a leghűségesebb barát. Egy professzor (Richard Gere) talál rá Hachira az állomáson. Befogadja, és ez egy örök barátság kezdete lesz. Hachi, a kiskutya minden nap kimegy az állomásra, és várja a gazdit. Azután, egy tragédiát követően a gazdi már nem jöhet soha többé. De a kutyus továbbra is minden nap kimegy, az elé a vonat elé, amelyről a gazdi, a jól ismert mosolyával, már soha többé nem fog leszállni.
Ez itt alább, egy kicsit hosszú linknek tűnik, pedig csak egy kétperces ízelítőt nyújt a filmből.

http://www.port.hu/pls/me/media.print_media_popup?i_area_id=6&i_object_id=108611&i_topic_id=&i_is_picture=1&i_is_video=1&i_org_id=&i_media_id=240795

Mi, kiskutyák, ennyit tudunk nyújtani az embereknek. És ha cserébe azt kapjuk, hogy havonta fél kiló, olcsóbb fajta kutyatáp áráért elzavarnak a meleg otthonunkból, akkor ez a világ nagyon rosszul van összeszerkesztve!
Figyeljétek, hogy mit nyilatkoznak ebben a riportfilmben néhányan?

http://index.hu/video/2011/11/26/ebado/

Nem kommentálnám, de úgy néz ki, hogy az Újlipótban megállt az ész és, állva is maradt.
Én tudom, hogy vannak emberi tragédiák is. Kiköltöztetnek családokat a lakásukból, mert azt a bank elárverezte. Vagy egyszerűen elsodorja a házukat a tavaszi ár, vagy a vörösiszap. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy emberek egy rossz döntés, vagy egy természeti katasztrófa miatt kerültek-e szörnyű helyzetbe. Annyi tudok viszont, hogy egyetlen kutyának sincs döntési joga abban, hogy melyik családhoz kerüljön. Vették-vitték, passz.
Ezt a megdöbbentő mondatot az interneten találtuk:

„Ma Magyarországon csaknem egymillió kóborló, kivert kutya található.”

Gondolkozzatok el ezen! Nem biztos, hogy ez a rendelet azért született meg, hogy minden kutyatartó ezentúl parizeren éljen, mert az állam még a gatyáját is lehúzza róla. Ez az egymillió kutya mind-mind tartozott valakihez, valamikor. Aki először akarta, utána meg nem akarta. Nem azért, mert sokallta az ebadót – ami akkor ugye még nem is volt – hanem azért, mert a kétbites agyával nem tudta felfogni, hogy a kutyák is érző lények.

Bocsássatok meg, hogy ez a mai naplórészlet ilyen szomorúra sikerült!  
Ezért búcsúzóul vessetek egy pillantást erre a boldog kutyára! Summer a neve, és nekem jó haverom. Ott áll a késő őszi napsütésben, és éjszakánként semmi sem zavarja meg az álmait!


 

A gazdik elhatározták, hogy vasárnap délelőtt nagytakarítást tartanak a kutyakertben. Miután az ötletet elfogadták, beszéltünk az önkormányzat illetékesével, aki azt mondta, hogy a területen a lehullott leveleket a kertészek, a jövő héten összeszedik.
Jahh. A jövő hetet még meg is kell érni. Ami nem egyszerű feladat egy kiskutyának, olyan időszakban, amikor a Moody's leminősített minket, pár napra rá meg a Fitch az Egyesült Államokat. Embert, azaz kutyát próbáló idők ezek.
Na mindegy, akkor beszéljünk a kertészekkel!
Az a kedves nő, aki szinte éjt nappallá téve a parkban dolgozik (szombaton is!) – van róla egy kép egy korábbi fejezetben, amint az avart gereblyézi „hűvös halomba” – azt mondta, hogy ők a segítségnek nagyon örülnek. Különösen a kutyaürülék eltávolításának. Noha ezeket a gazdák egy része – a gazdák egy másik (kicsit bunkó) része után – rendszeresen összeszedi, a dolgot vállaltuk. És kértünk a munkához célszerszámokat.
De a kezdésnél én már nem voltam ott: minek lábatlankodjék ott egy kiskutya a legnagyobb dologidőben, nem igaz? Azt viszont hallottam, hogy csak falevélből több mint egy mázsát sikerült a kertből a focipálya mögé kihordani.
Így folyt a munka:



De ami igazán nehéz volt, az a rézsűről lehullott, meg a mindenhonnan összegyűlt por és föld eltakarítása volt. Ennek egy része a többi kutya által szorgalmasan kiásott lyukakba került.
Csak mellékesen jegyezném meg itt, hogy én nem ások, nem vagyok én kotorékeb!
A föld másik része meg el lett terítve a fák körül. Nem volt éppen túl meleg, de azért senki sem fázott. Még ő sem:



Jól néz ki, nem?
Mivel a gazdák váltásban dolgoztak, mindenkinek jutott a kölcsönbe kapott, vagy az otthonról hozott szerszámból olyan, amit éppen használni tudott. És voltak azért néhányan, akik ebben részt vettek. Ott volt az Astor, a Zokni, a Pöröly, a Bambusz és a Szonja gazdája. Meg persze az enyém is!
Aki pedig azt hiszi, hogy ez egy semmi munka, és a résztvevőket nem fenyegeti semmiféle veszély, az nézze meg ezt a filmet:

  https://www.youtube.com/watch?v=Yr4Iah2gL6I

És mivel én hihetetlen erővel drukkoltam a munka sikeréért, nem maradt el az én jutalmam sem. Tudjátok, mi ez? Egy marha nagy marha térdkalácsa.

Őszintén bevallom, hogy a hasamat nagyon szeretem. Mondják ugyan, hogy aki azt állítja, hogy egy férfit a hasán keresztül lehet legjobban megfogni, az egy fél arasznyit tévedett, de ezzel nem foglalkozom. Szeretek enni. Sajnálom azokat, akik felturbózott, ámde teljesen ismeretlen eredetű száraz eleségeket fogyasztanak, vagy gusztustalan szószokban úszkáló, grönlandi bálnából készült falatkákat találnak esténként a tányérkájukon.
Én egy ínyenc vagyok, habár nem ennyire!


 

Mivel a hírek a hétvégi ínyenckedésről szóltak, szombaton úgy gondoltuk, hogy kimegyünk a Kézműves magyar ízek vásárára. Senki se gondolja, hogy ez egy egyszerű feladat! A bejáratnál ugyanis rögtön ezzel a táblával szembesül az ember:


Már persze, ha hozott egy hokedlit magával, mert amúgy nem látja. Olyan magasra tették, hogy Dirk Nowitzki is simán elsétálhatna alatta.
És mi a kiírás lényege? Hogy állatoknak tilos bejönni? Ezt nekem mondjátok? Nekem? Aki a bőrdzseki alól kikandikálva is látom, hogy se vége, se hossza a szabálysértegetésnek. Mert ha állatoknak tilos, akkor ők hogy kerülnek ide?


Átjöttek a zöldhatáron, mi? És ha rájuk jön a szükség – kacsákra elég gyakran rájön (van is erről egy szép magyar mondás, amit most nem idéznék) – akkor leröppennek a Dunapartra?
És a hal? Az nem állat?


Jó, bizonyos helyzetekben nem. De akkor már olajos heringnek hívják. Vagy halászlének. Ezek viszont, itt a tóban, ugyancsak élnek. A táblakihelyező tudtával ráadásul. Nyilván ő volt az is, aki ezt a másik tiltást egy kőre rákalligrafálta. Ezt, hogy a halak etetése tilos.


Persze, aki fizet, az etetheti őket!


Szóval, elég sok kirekesztésbe sikerült beleszaladni – pedig legalább kétszer van hetente rasszizmus-ellenes világnap! – mire végre eljutottunk a B épülethez, ahol a hírverés szerint a magyar ízek vásárára sort lehet keríteni.
Lehet jól látni? Ott a tábla!


Innen már csak húsz lépés, azután lehet is visszafordulni. Az ajtó ugyanis zárva van! A kiállítás ugyanis a C épületben van. De nem ám öt perce hurcolkodtak át! Már tegnap este oda pakoltak be. Most fél 11 van, és valakinek most jutott az eszébe, hogy „ne arra tessenek menni, mert ott semmi sincs!” És letették ide ezt a kis táblát, ni:


Na, de mindegy is, mert ruhatár van, belépődíj, biztonsági őrök hada. A kiállításra még egy imádkozó sáskát sem lehetne a mellényzsebben bevinni (igaz, annak most nincs is szezonja), nemhogy egy akkora kutyát, mint amekkora én vagyok. Így, egyelőre nem fogom megtudni, hogy milyen a házilag készített tojáslikőr. Pedig azt nagyon szeretném megkóstolni egyszer. Mert mi van benne? Tojás? Azt szeretem. Cukor? Azt is szeretem. Alkohol? Na, az vesse rám az első csúnya pillantást, aki azt nem szereti! Mindegy. Otthon majd csinálunk, a Nagymama receptje alapján egy üveggel. Vagy kettővel.
Annak pedig, aki velünk együtt lemaradt a nagy zabálásról, kárpótlásul megmutatjuk, hol készül az igazi, székely kürtőskalács.


Akik a képen látszanak, azok a székelyek. Ami nem látszik, az a kürtőskalács. Nyilván elfogyott, átmenetileg. Nem kürtös! Az egy hangszer. Akárcsak ez a tárogató itt, a kirakatban.


Tudjátok, mit kell csinálni, ha valahol nagyon elkezdenek tárogatózni? Egy fél citromot kell előttük szopogatni! A hatás óriási lesz! De ki lehet próbálni trottyos-zenekarral is! Hatalmas buli!
Itt van például ez a zenekar: When the saints go marching in.

https://www.youtube.com/watch?v=LOluh_1_rlw&feature=related

Amikor a szentek citromot szopogatnak. Agyamat eldobom! De hallgassátok meg, mert nagyon jó! (A felvétel még a Kathrina előtt készült!)
Na, szevasztok!

 

Semmi komoly nem történt az elmúlt hétvégén. Leszámítva ugye a választásokat. De mivel ez nem egy politikai irányultságú blog, ezzel nem foglalkozom túl hosszasan. Talán csak egyetlen kép erejéig. Azzal is csak azért, mert a mostani lazítás célja, hogy mosolyogjunk egy kicsit.
Ha muszáj, akkor magunkon. De azért másokon is lehet.
A piac bejáratánál a kampány finisében ezt láttuk:

Látszik? Az ERŐ, mi? JESZ!
És mire gyúrnak? Arra, hogy NEM!
Azaz: NO!
Ezzel a kis ellentmondással kábé negyedannyi szavazatot sikerült utóbb begyűjteni, mint ahányan aznap fokhagymás lángost tízóraiztak a piacon.

Kicsit olyan ez, mint a kocsmában a legényes:
-Most mi jövünk!
-Ja, vagy mégse? Akkor mi megyünk.
De lapozzunk!
Keményen készült a választásokra az önkormányzat is. Itt nem voltak szlogenek, nem volt kampány. Csak egy kis szépítkezés, hogy aki erre jár, tudja: itt értünk küzdenek, az élet nekünk szép!
Vagy, ha annyira nem is, majd kifestjük.
Ahogy a költő írta:"Egy, csak egy legény van talpon a vidéken."
Na meg persze én!



Takarékos kis megoldás nem? Egy ekkora épületet egy apró pikszisből, egyetlen szál ecsettel. És létra nélkül, úgyhogy a második emelethez majd kozmetikust kell hívni.
Vagy a tűzoltókat?

Erről az embernek akaratlanul is a Gyaloggalopp egy részlete ugrik be.
Mindenki ismeri: alapmű.
Na itt van a pásszentos részlet:

„Arthur: Bölcs Ni, mi csupán szimpla vándorok vagyunk, és az erdőn túl lakó varázslóhoz igyekszünk.
Ni: Ni! Ni! Ni!
Arthur: Ne! Ne!
Ni: Addig mondok újra nit és nit, amíg ki nem elégítetek engem.
Arthur: Mit kívánsz, bölcs Ni?
Ni: Akarok… egy rekettyést.
Arthur: Egy rekettyést???
Ni: Ni! Ni!
Arthur: Ne! Bölcs Ni, hozunk neked egy rekettyést!
Ni: Utána pedig, ha itt a rekettyés, ki kell vágnotok az erdő legvastagabb fáját, ezzel a kis… heringgel!”

Ha nem tévedek, sós heringgel. Az jobban ki van fenve.
Hát, egyik sem kis munka!
Hazafelé menet pedig ezt láttuk a DM kirakatában.



Pontosan mire tetszettek gondolni kezicsókolom? Hogy otthon nem vagyunk otthon? Vagy a tisztítószer osztály lett a „hómszvíthóm”? Kettesben a gondolkodó mosóporral?
Élünk halunk a reklámokért. De tényleg!
Megvan a vicc a szőke nővel a pszichiáternél?
- Doktor úr, én olyan bizonytalan vagyok. Vagy mégsem?
Dr Jekyll és miss Hyde?
Végül, vasárnap délben pedig ezt találtuk a kapu előtt:



Ez azért komoly! Ünnepi ebéd a pizzafutártól, a női egyenjogúság nevében. Nem ám rántotthús-klopfolás 11.00-kor, a gangra nyíló konyhában!
A főzési technikákba azonban most ne bonyolódjunk bele! Lesz egy önálló fejezet hamarosan, Főzőiskola kezdőknek, címmel.
Egy szösszenet a régmúltból.
Búcsúzóul még fel tudok ajánlani egy őszi zsánerképet az internetről. Munkácsy kicsit visszafogottabb stílusban festette meg a Gesztenyesort, de azért ez is szép!

Csókmák!

(pedig beleléptünk)

Szombaton délben egy rövid, egészségügyi sétát tettünk a parkban. Már induláskor érdekes dolgot láttunk a hatos megállójában. A képről talán nem derül ki pontosan – igaz, nem is a baleseti helyszínelőknek dolgozunk – hogy öt BKV-ellenőr, illetve közterületes, dulakodik egy nagyon ingerült nővel. Ha nem baj, a dologgal kapcsolatban nem foglalnék állást, de javaslom, hogy a béke érdekében, tessék jegyet venni!

A parkban azután már béke volt. Sütött a nap, hullottak a levelek. Ahogy ez ősszel már illik. Kifejezetten jól éreztük magunkat, habár egyedül voltunk nem járt arra egyetlen pajtásom sem, akivel egy jót rohangászhattam volna. Valamiért kaptam azonban egy juti-falatot, meg lehet nézni, meg is nyaltam a szám szélét utána.


 
A hulló falevelek beleptek köröskörül mindent. Még a parkolóban álló autókat is.



Hogy is van a mondás? Aki sokat markol az keveset fog?
Aki viszont sokat parkol, az sokat fog: takarítani.
(Bocs a szóviccért!)
Az önkormányzat lépcsőjén épp egy esküvői gyülekezet fényképezkedett. Hát, napsütés ide, napsütés oda, az őszi esküvőt csak a menyasszony ruhája különbözteti meg egy temetési menettől.



Aki a kép bal szélén áll, az nem hóember, hanem a menyasszony.
Lesz persze majd hóember is, csak tessék kivárni!
De az igazán szép esküvők nyáron vannak. Majd jövőre lefényképezzük őket.
A játszótéren találkoztunk Chibóval. Őt nemrég csúnyán megharapta egy bullterrier. Nem itt, ebben a parkban, máshol. Itt verekedés nincs, csak játék.
Na, feljössz haver?



Hazafelé a Papa sajnos belelépett egy ragadós, ámde egyúttal rendkívül büdös kutyaszarba. Nem mondanám, ha nem így lenne! Olyan büdös volt – a fűben való hosszas csiszitelés után is – hogy a liftben a tükörről lejött a foncsor.
Tényleg hihetetlen, hogy vannak emberek – emberek? – akik képtelenek különbséget tenni a mezőgazdaságban elengedhetetlenül fontos trágyázás, és a kutyapiszoknak a járdán, vagy akár a fűben való otthagyása között.
A Terézvárosban vannak nagyon jó hirdetések ürülék-összeszedési ügyben. Valami ilyen szöveg olvasható minden szeméttartón:
"Még egy terézvárosi kutya sem olyan ügyes, hogy az ürülékét összeszedje maga után.”
Ezt még akkor láttuk, amikor még nem kezdtem bele a naplóírásba. Így fényképünk sincs róla.
Az itt látható videó azonban ezerszer jobb annál.
Mosolykommandó videója: a kutyaszar!

http://www.facebook.com/photo.php?v=10150396353912529

Ja: tényleg nem nyertünk! :(

 Picur

Gondolom, nem volt nehéz kitalálni, hogy nem én vagyok az első kutya a családban. Volt számos elődöm. Olyan is, aki a kutyákról szóló, népszerű könyvben mutatta be a nagyközönségnek, hogy milyen egy igazi dalmata.
Igazán tetszetős kép, egy fekete-fehér pettyes kutya, egy fekete-fehér csíkos takarón.
Egyszer talán majd meg tudjuk találni ezt a képet! Aramisnak hívták, és nem létezett olyan testhelyzet, amelyben ő ne vállalta volna a harcot.
De most a közvetlen elődömről, Picurról szeretnék egy kis ismertetőt a naplómban elhelyezni. Kérem, az ne zavarjon senkit, hogy ez az írás még az ezredforduló táján született!
Tehát nem én írtam, hanem a Papa.
Nézzétek ezt el neki!
De ha már eddig eljutottatok, olvassátok el!

Bejgli

Rögtön az újesztendő beköszöntét követően hírügynökségek ismét világgá repítették a hírt, hogy még mindig nem sikerült felvenni a kapcsolatot a Beagle-2 nevű marsjáróval, amely az Európai Közösség űrkutatásáért felelős illetékeseinek jóvoltából, és – tegyük hozzá – reményei szerint az óesztendő vége felé a Mars nevű bolygó felületén landolt.
A magam részéről én a kezdetektől fogva nem vártam különösebben sok eredményt ettől az akciótól. Két okból.
Feltéve, hogy van élet a Marson – ami ugye egyáltalán nem biztos, de akkor mire ez a nagy gezeresz – ki fog derülni, hogy ott sem fenékig tejfel. Nem lehet parkolni a belvárosban, a kölcsönkamatok mindig jelentősen meghaladják a betéti kamatokat, és az ottani boltok pultjain szépen felstószolt sonkaszeletek közé is becsempészik az absniclit. Ha pedig a magyar labdarúgó válogatott ellátogatna egyszer oda egy barátságos mérkőzés erejéig, megalázó vereséget szenvedne. Még akkor is, ha időközben kiderülne a tudományos kutatások révén, hogy a marslakóknak nincs is lábuk.
Akkor legfeljebb öngóllal.
A másik ok az űrprogram, pontosabban az annak lényegét adó önjáró laboratórium elnevezése. Hogy ne kelljen a kedves olvasónak az írás elejéhez visszatérnie: Beagle-2. Hogy a kettes ez esetben mit jelent, arra vonatkozóan az illetékesek nem tudtak, vagy nem akartak felvilágosítással szolgálni. Létezett nyilván már egy Beagle-1 is korábban, amely szintén sikertelenül landolt valahol, és a szép hagyományokhoz ugye ragaszkodik az ember.
Maga a beagle név egyébként egy angolszász kutyafajtát jelöl, amelyet a szigetországban, a korábban oly divatos rókavadászat hatékonyságát növelendő tenyésztettek ki. A briteknek mániájuk az ilyesmi, akárcsak a fűnyírás, meg a teázás. Kiváló szaglása miatt ezt a kutyafajtát újabban időnként kábítószer keresésére is használják. Állítólag letartóztattak egyszer egy embert, a londoni Heathrow repülőtéren, aki előző napon beszélt telefonon egy nepperrel. A kutya ezt is megérezte rajta.
Szaglás tekintetében egyszerűen utolérhetetlenek ezek az ebek. A problémát az okozza, hogy minőségük tudatában kissé önfejűek.
Ezt onnan tudom, hogy pont egy ilyen kutyára – a magyar fajtamegjelölés: kopó – úgy két évvel ezelőtt szert tennünk. Nekem ugyan mindössze a finanszírozás oldaláról volt némi szerepem ebben, az akció lényeges paramétereiben a családi nőtanács tagjai – a feleségem és a lányom – állapodtak meg a távollétemben, miután a főcsapás irányát, a kutya fajtájának meghatározásával sikerült kijelölniük. Ezután telefonon kapcsolatba léptek egy vidéki ebtenyésztővel, aki apróhirdetések útján kínálta eladásra a portékáját. Mint a reménykeltő híradásokból kiderült, az épp született fészekalj két szukát és öt kant tartalmazott, amely a választás széles spektrumát biztosította az érdeklődők számára.
Sajnos, a karácsonyt megelőző zűrzavarban nem állt módunkban beiktatni egy félnapos vidéki kirándulást, így amikor a nejem a két ünnep közt ismét érdeklődött telefonilag, kiderült, hogy három egyed már napokkal előbb elkelt. Nyilván bekerültek a karácsonyfa alá. A tenyésztő azonban megnyugtatásképp közölte, hogy a legkiválóbb egyedek ez idő szerint még nála tartózkodnak. Ám esett időközben némi hó is, így átmenetileg a sarki közértbe való lemenés is komoly kihívásnak tűnt. Ezért a kölyökkutya beszerzése némi halasztást szenvedett.
Vízkeresztre azonban javulni látszottak a közlekedésmeteorológiai előrejelzések, így a másnap reggeli indulásnak már nem volt komolyabb akadálya. Sőt. Egyre sürgetőbbé vált, mert az időközben kapott telefoni információ szerint, a kínálat időközben mindössze kétfőnyire csappant. A tenyésztő azonban ismét megnyugtatta a nejemet, hogy a két leggyönyörűbb példány még mindig ott lézeng a sufniban.
Amikor azon véleményemnek próbáltam hangot adni, hogy eszerint a többit nyilván vakvezetőnek vitték a leendő tulajdonosok, a véleményemmel kisebbségbe kerültem. Ráadásul a lányom még ki is oktatott, azzal a bizonyos öntudatos rezgéssel a hangjában.
Sajnos – ilyen a sors – amikor mintegy háromórás autózást követően megérkeztünk az adásvétel helyszínére – leszámítva az udvaron rajcsúrozó, mintegy húszfőnyi genetikai állományt – már csak egyetlen kiskutyát volt alkalmunk a vásárlás céljából alaposabban megszemlélni. Akkora volt, hogy még egy közepes méretű macska is azt mondta volna rá, hogy ennivaló. Kicsit bizonytalanul állt fogpiszkáló-vékonyságú lábain, és épp azzal volt elfoglalva, hogy egy hihetetlen méretű tócsát helyezzen el a konyha közepén. Mintegy empirikusan bizonyítva ezzel némely autókereskedők azon állítását, miszerint valami lehet jóval nagyobb belülről, mint kívülről.
- Mondtam, hogy ez a legéletrevalóbb – sugárzott a derék üzletember, és a tócsára további ügyet sem vetve, elém tolt a viaszosvászon asztalterítőn egy teleírt, kockás irkalapot, amely a „adásvételi szerződés” hangzatos címet viselte. A tintaceruzával kalligrafált mondatokat a Pintér és Társa iroda sem fogalmazhatta volna meg célratörőbben és tömörebben.
Így szólt:
„Eladó, (innen a név hiányzott), továbbiakban eladó, és vevő (a név, meglehet a személyiségi jogokra való tekintettel innen is hiányzott) továbbiakban vevő, mindketten magyar állampolgárok, ezúton kinyilvánítják azon elhatározásukat, hogy a kölcsönösen kialkudott vételár kifizetése ellenében (itt egy, az akkori minimálbért némileg meghaladó összeg szerepelt), az adásvétel tárgyár képező beagle típusú kölyökkutya, a vevő által megtekintett állapotban, eladó tulajdonából, visszavonhatatlanul átkerül vevő tulajdonába, aki ezáltal a jövőben húzza annak összes hasznát, és látja kárát.”  
Báró Eötvös – aki többek között a tiszaeszlári perben vált ismertté nem jogászi körökben is –könnyekre fakadt volna a meghatottságtól, ha ezt olvassa.
Dátum is volt a fecni alján, és néhány – feltehetően szalonnázásból eredő – zsírfolt. Miután a szerződést, és a zsírfoltokat kétoldalúan parafáltuk, a vételárat pedig leszurkoltam, lehetőséget kaptunk rá a tenyésztőtől (továbbiakban eladó), hogy az ebet elhelyezzük egy erre a célra magunkkal hozott nápolyis dobozban, amelyben az úti kényelmet egy némileg molyrágta, néhai nercgallér volt hivatva biztosítani. 
A hazafelé tartó út viszonylag eseménytelenül telt, bár az ebecske felnyüszített időnként a szárazdokkban. Hazaérve azonban, amikor a nejem óvatosan elhelyezte a hallban fekvő, majdnem valódi torontáli szőnyegen, akkora foltot produkált, amekkorának a Kogutowicz Manó által forgalmazott iskolai térképeken ábrázolták egykor a Fekete-tengert. Csak a színe volt más.
El nem tudom képzelni, miként abszorbeálhatta útközben az ehhez szükséges alapanyagokat. Olyan veséi lehettek, mint a tiszalöki erőmű turbinái, amelyeket annak idején még maga Rákosi elvtárs avatott fel a saját két kezével.
Lett persze később kaki is. Kutyaszar, ahogy a népnyelv mondja. Ezek fellelésére a legváratlanabb időpontokban és helyeken került sor. Előfordult olyan eset is, hogy a lányomhoz vendégségbe érkezett fiatalember a cipőjében talált rá, hazafelé menet a villamoson. Erre a végsőkig elszánt lépésre nyilván a féltékenység vitte rá az ebet. Szerencsére – ez a babonákban hívőket igazolja – a parti azért nem ment vissza.
A kedvenc helye azonban – mármint a kutyának – a mosdó előtti padlócsempe, valamint a konyhai szemetes edény melletti rész volt. Főképp az előbbi vált idővel szinte zoológiailag determinált hellyé, mint a Galapagos parti fövenye, a tojásrakó tengeri teknősök számára. Képtelen volnék megmondani, mi indokolta ezt a szinte atavisztikus vonzódását a sötét padlócsempe iránt. Talán a korán elvesztett, kelkáposztaszagú konyha gyermekkori emléke.
"The green, green grass of home" – ahogy a nóta mondja.
Ki tudja?
Ezekkel, az eléggé el nem ítélhető szokásaival szerencsére egy idő után felhagyott, ám a korlátlan szabadság iránti vágy mind a mai napig megmaradt benne. A jellemében van a liberális intrazigencia, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Aki látta a Snoopy című filmet – a címszereplőt a beagle amerikai tenyész-változatáról mintázta az alkotó – az tudja, hogy miről beszélek. Ha nyílt terepen egyszer levesszük róla a pórázt, akkor elindul, és soha többé nem látjuk. Kivételt csak az az eset képez, ha van a közelben két-háromszáz, momentán korlátlan szabadidővel rendelkező ember, akik a karitász jegyében, csatárláncba fejlődve, hajlandók az eb visszaszerzése érdekében segédkezet nyújtani.
Egy idős hölgy ugyan elmesélte egyszer könnyes szemmel a nejemnek, hogy neki tizenkét éven keresztül volt egy ilyen kutyája. Ha valamire, erre illik az a kifejezés, hogy kötve hiszem. Idős hölgyek ugyanis retrospektíve hajlamosak kissé kiszínezni az elmúlt évtizedeket. Egyszer azt hallottam egyiküktől, hogy több mint négy évtizeden át élt boldogan egy adóellenőrrel.
Bárki el tudna képzelni ilyesmit?
Ennek a kutyának egyébként tényleg a génjeiben van kódolva, hogy előbb-utóbb megszökjék. Amikor a lakást szellőztetjük, és az intenzívebb cúg érdekében ki kell nyitni a bejárati ajtót is, a bejglit – és csak így hívom, mert a közelítő fajtamegjelölés mellett ez pontosan utal a testalkatára is – különféle rafinált, szárazföldi csomókkal az étkezőasztal lábához szoktuk rögzíteni. Ám néhány alkalommal még így is megszökött. Egyszer a házmester hozta vissza az első emeletről. Az elfogást oly módon ütötte nyélbe, hogy a szemeteléshez használt kukával elrekesztette szinte teljes szélességében a cselédlépcsőt, és a fennmaradt résből előóvakodó kutyára rávetette magát. Meg is lett harapva rendesen, még szerencse, hogy be volt oltva. Mármint a kutya.
A családban és a közvetlen ismeretségi körben egyébként én vagyok az egyetlen, akit – különféle vélt jogainak megsértését követő retorzióként – ezidáig még nem harapott meg. Tisztel valamiért. Bár nem hinném, hogy olvasta volna mindmáig akár egyetlen írásomat is. Vagy tán éppen ezért.
Visszatérve azonban a kiindulási pontként szereplő Mars-szondára, tiszta szívből tudom ajánlani a nagy ívű projektek névadóinak, hogy legyenek ezen a téren is előrelátók. Beagle-nek elnevezni egy teljesen szabadjára eresztett szerkezetet éppúgy a korábbi tapasztalatok teljes figyelmen kívül hagyására utal. Olyan, mintha Titanicnak neveznénk egy új típusú merülő-forralót, vagy Ikarusnak egy harci helikoptert.
Lapom zárásakor érkezett a hír, hogy az amerikaiak már felvették a kapcsolatot a saját, Spirit (lélek) elnevezésű marsjárójukkal, amely már képeket is küldött a távoli égitestről.
Hát nem megmondtam.
Egy dologban azért még bízhat a vén Európa. A nyavalyás szinte megállás nélkül ugat, ha kell, ha nem.
Az talán majd elhallatszik a Marsról is idáig.
(idézet vége)

Fentiekből kiderül tehát, hogy Picur egy beagle volt. Épp azon a napon halt meg szegény, amikor én 3 hónapos lettem.
Hogy milyen egy beagle? Hát ilyen:

Nyugodj békében Picur, mindenki szeretett!

Van egy lépcső, amely a polgármesteri hivatal mögött vezet le a Papkertbe, a kutyafuttatóhoz. Már amikor legelőször arra mentünk, akkor is feltűnt, hogy ez a lépcső – még ha egészen kicsi is – hangulatában rettentően hasonlít egy másik lépcsőre, amelynek a képe az egyik szobánk falán lóg.
A képet a Papa kapta a legkedvesebb kollégájától. Abból az alkalomból, amikor a Papa, meg a Bence (az idősebbik unokája), hazajöttek Párizsból. És mivel tíz nap alatt szinte egész Párizst bejárták, hát persze, hogy rögtön ráismertek a Montmartre-ra vezető oldallépcsőre.
Ő az itt, fekete-fehérben.

Van ott – mármint Párizsban – egy másik, széles lépcső is, amely a Sacre Coeur-höz vezet fel egyenesen. A lépcsőn naponta megfordul a világ összes nációja. Sétálnak, ücsörögnek, spanglit tekernek, vagy megpróbálnak rád sózni egy olyan műbőr táskát, amely nem gyúlékony anyagból készült - egy eldobható öngyújtóval meg is égetik a sarkát - ezért elhiszed, hogy bőr.
A Sacre Coeur egyébként Párizs harmadik, vagy negyedik leghíresebb temploma. És mivel egy jó magas domb tetején áll, szinte minden irányból lépcsők vezetnek fel hozzá. Na, meg egy sikló – amely pont olyan, mint a Budavári.
Ha pedig felértünk a hegyre a lépcsőn, vagy a siklóval, akkor egy kicsit balra menve megérkezünk az igazi Montmartre-hoz, ahol egy festőállványokkal és székekkel telezsúfolt piactéren kevésbé, és még kevésbé tehetséges portréfestők keresik meg szívós munkával az aznapi betevőt.
Amely néha az eheti is egyben, ahogy ezt Jacques Prevert megénekelte.
A Papáék viszont találtak egy festőt, aki remek karikatúrákat rajzolt. Na ő volt az, akinek a munkáját megérte megfizetni. Nem is kért sokat, húsz eurót mindössze. Néhány mondatos beszélgetés után megragadta a lényeget, miután megtudta, hogy az unoka, egy lelkes pillanatában, peroxi-acetonból bombát készített. Pontosabban nem bombát, csak robbanóanyagot. Ami azért volt különösképp érdekes, mert arab terroristák ugyanezzel az anyaggal akarták, egy évvel korábban felrobbantani a  British Airways gépeit az óceán felett.
Az anyag itthon is elkészült, és a szobában végrehajtott kísérlet remekül sikerült.
Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy nagyjából egy évvel később, egy kémiatanárnő lerobbantotta vele egy otthoni kísérlet során a kézfejét.
Mégis, ezt követően a Mama – miután az összes körömlakkot kiöntötte a mosdóba – megeskette az unokáját, hogy soha, de soha többé.
A bombagyártás azonban a párizsi festőnek ihletet adott – valójában egyébként nem is festő volt, hanem ráérő idejében, ami volt őneki bőven – karikatúrákat gyártott, párizsi lapoknak.
Így nézett ki a Mester és modellje, amikor elkészült a kép:

Kifelé jövet még láttak egy koldusasszonyt, aki verkliszó kísérlettel fütyült!
Jó, nem?
Látszik, hogy csücsörít?
 

A párizsi koldusok egyébként roppant találékonyak, van olyan is, aki fantasztikus jelmezbe öltözik. Mint ez a másik is itt. 

De térjünk végre vissza a lépcsőhöz, amelynek hangulata mindkettőnket megfogott. Igaz, hogy kisebb, mint a párizsi, és nem is a Sacre Coeurhoz vezet fel, csak a „Tanácsházhoz”.
De ahogy Virág elvtárs mondaná a Tanú című filmben:”Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!
Ám a legnagyobb gondot az okozta, hogy a párhuzam kedvéért itt is egy embernek kellett a lépcsőn felfelé jönni a kutyával. Azt viszont nem tudtuk megoldani, hogy egyszerre jöjjünk lentről felfelé, miközben fentről lefelé magunkat fotózzuk. 
Annak ellenére sem, hogy az elmúlt pár hónapban komoly haladást értünk el a fotózás terén. Szerencsére épp arra járt két ember, akik szabadkoztak ugyan, hogy ők humán beállítottságúak, de mivel ott és akkor nem voltunk vevők egy olyan mesére, hogy "jaj én még a saját kulcsommal sem tudok bemenni a lakásba, így végül, némi útmutatást követően, egyikük háromszor elkattintotta a gépet. Ez lett az eredmény:

Ugye mennyire hasonlít a párizsi lépcsőre?
A párizsi kutyás embert meg – a nyakkendő dacára – kinézésre úgy levertük, mint vak a poharat.
Főleg a kutyáját, amelyik lépcsőn fel és le egyaránt gyakran rálép a fülére.