Charlie naplója

Valamikor régen arról álmodoztam, hogy egyszer majd nagy leszek, szép és erős. Ma már egyszerűen csak egészséges szeretnék lenni!
Szerencsére erre jó esélyeim vannak az orvosok szerint. Ami nagy szerencse, mert fém az volt bennem eddig épp elég. Azt hiszem, póráz és nyakörv helyett, akár egy házi mágnespatkóval is mehettünk volna sétálni. Aki már nem emlékszik a régi röntgenfelvételekre, annak itt van a legújabb, amit a nagyon kedves doki egy CD-n adott át, amikor hazajöttünk a műtét után.



Na, ezeket az implantátumokat kellett most a bal könyökömből kioperálni. Könyököt mondok, mert mellső lábról van szó! Így egyszerűsítik le a dolgot az állatorvosok: ha mellső láb, akkor könyök, ha hátsó láb, akkor térd. Nehogy úgy járjunk véletlenül, mint egykor, a világháborús frontsebész szakasz.
Sebész a teamnek:
-Bal láb levág!
Nyissz!
-Mondom BAL!
Nyissz!
Mondom LÁB!
Biztosan volt aki még nem ismerte.
Na, amíg az orvos átadta a CD-t a felvételekkel, az ápoló kihozott engem a hátsó traktusból.
Hát nem sírnivalón nézek ki?



Látjátok azt a trükköt, az új, piros kötéssel? A bal lábam így egy bakarasszal hosszabb, mit a jobb, hogy eszembe se jusson használni. Még otthon, az ágyon is csak így tudok ülni.



Szánalmas, nem?
Kész szerencse, hogy a kötést négy nap múlva levették. Persze ezzel még nem volt vége a szenvedésnek – nota bene: 13-án volt a műtét! – mert a sebem annyira fájt és viszketett, hogy minden áron megpróbáltam elérni. Ami néha sikerült is. Annyira mindenesetre, hogy a sebvarró cérnát sikerült lassan kihúzkodnom a sebből. Amikor a Papa észrevette pénteken este – hétfőn kellett volna másodszor visszamennünk, hogy a varratokat kivegyék, még épp annyi időnk maradt, hogy felmenjünk kocsival a Batthyány utcai rendelőbe. Mit mondjak: nem kevesen várakoztak már ott. Volt ott mindenkinek baja, olyanok voltunk, mint akik az Invalidusok háza körül kóricálnak. Beletelt egy jó félórába, amíg bemehettünk és leültünk. Mindenki szenvedett.



Hét óra körül azután én is felkerültem a műtőasztalra. Féltem egy kicsit, de utólag azt kell mondanom, hogy nem volt egy nagy kaland. Mi tagadás, a képen kicsit el vagyok mosódva, mint a "vigyorgóban" Rivotril-osztás után.



Az viszont rettentően kellemetlen volt, hogy mivel a seb még nem forrt be egészen, otthon rám került az az átkozott műanyag gallér. Nagyon nehezen viseltem.



Nektek mi jut eszetekbe a képről? Nekünk ez ugrott be rögtön: His Masters voice.



Ezzel reklámozták a két háború között – ne az irakira, meg az afganisztánira gondoljatok! – a fonográfot. Na, azóta nemcsak a fonográf, de a bakelitlemez is kiment a divatból.
Mindehhez ráadásként megérkezett a hőség.
Hogy is írja a költő?
„Ki gépen száll fölé, annak térkép e táj…”
Aki pedig cipőben van, az nem érdekli, hogy az aszfalt közel hatvan fokos.
Kipróbálnátok mezítláb?

Nos, nekünk kiskutyáknak éppúgy égeti a talpunkat a forró aszfalt, mint másét. Az, hogy a mi talpunkon egy kicsivel vastagabb a bőr, nem sokat számít. Nagyon sok ember van egyébként, akinek az arcán is vastagabb van
De erről majd a következő fejezetben!
De hogy nem mese a hőség, azt ezen a képen ellenőrizhetitek.



És szombaton még melegebb volt: 45 fok! Gondoljatok bele: a 90 már derékszög!
Vasárnap meg még annál is melegebb.
Ezt a kiskutyát itt Mentának hívják.



Jó lett volna játszani egy kicsit, de szinte kibírhatatlan volt a hőség. Úgyhogy még játszani sem volt kedvem.
Na, majd legközelebb!