Charlie naplója

Van egy lépcső, amely a polgármesteri hivatal mögött vezet le a Papkertbe, a kutyafuttatóhoz. Már amikor legelőször arra mentünk, akkor is feltűnt, hogy ez a lépcső – még ha egészen kicsi is – hangulatában rettentően hasonlít egy másik lépcsőre, amelynek a képe az egyik szobánk falán lóg.
A képet a Papa kapta a legkedvesebb kollégájától. Abból az alkalomból, amikor a Papa, meg a Bence (az idősebbik unokája), hazajöttek Párizsból. És mivel tíz nap alatt szinte egész Párizst bejárták, hát persze, hogy rögtön ráismertek a Montmartre-ra vezető oldallépcsőre.
Ő az itt, fekete-fehérben.

Van ott – mármint Párizsban – egy másik, széles lépcső is, amely a Sacre Coeur-höz vezet fel egyenesen. A lépcsőn naponta megfordul a világ összes nációja. Sétálnak, ücsörögnek, spanglit tekernek, vagy megpróbálnak rád sózni egy olyan műbőr táskát, amely nem gyúlékony anyagból készült - egy eldobható öngyújtóval meg is égetik a sarkát - ezért elhiszed, hogy bőr.
A Sacre Coeur egyébként Párizs harmadik, vagy negyedik leghíresebb temploma. És mivel egy jó magas domb tetején áll, szinte minden irányból lépcsők vezetnek fel hozzá. Na, meg egy sikló – amely pont olyan, mint a Budavári.
Ha pedig felértünk a hegyre a lépcsőn, vagy a siklóval, akkor egy kicsit balra menve megérkezünk az igazi Montmartre-hoz, ahol egy festőállványokkal és székekkel telezsúfolt piactéren kevésbé, és még kevésbé tehetséges portréfestők keresik meg szívós munkával az aznapi betevőt.
Amely néha az eheti is egyben, ahogy ezt Jacques Prevert megénekelte.
A Papáék viszont találtak egy festőt, aki remek karikatúrákat rajzolt. Na ő volt az, akinek a munkáját megérte megfizetni. Nem is kért sokat, húsz eurót mindössze. Néhány mondatos beszélgetés után megragadta a lényeget, miután megtudta, hogy az unoka, egy lelkes pillanatában, peroxi-acetonból bombát készített. Pontosabban nem bombát, csak robbanóanyagot. Ami azért volt különösképp érdekes, mert arab terroristák ugyanezzel az anyaggal akarták, egy évvel korábban felrobbantani a  British Airways gépeit az óceán felett.
Az anyag itthon is elkészült, és a szobában végrehajtott kísérlet remekül sikerült.
Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy nagyjából egy évvel később, egy kémiatanárnő lerobbantotta vele egy otthoni kísérlet során a kézfejét.
Mégis, ezt követően a Mama – miután az összes körömlakkot kiöntötte a mosdóba – megeskette az unokáját, hogy soha, de soha többé.
A bombagyártás azonban a párizsi festőnek ihletet adott – valójában egyébként nem is festő volt, hanem ráérő idejében, ami volt őneki bőven – karikatúrákat gyártott, párizsi lapoknak.
Így nézett ki a Mester és modellje, amikor elkészült a kép:

Kifelé jövet még láttak egy koldusasszonyt, aki verkliszó kísérlettel fütyült!
Jó, nem?
Látszik, hogy csücsörít?
 

A párizsi koldusok egyébként roppant találékonyak, van olyan is, aki fantasztikus jelmezbe öltözik. Mint ez a másik is itt. 

De térjünk végre vissza a lépcsőhöz, amelynek hangulata mindkettőnket megfogott. Igaz, hogy kisebb, mint a párizsi, és nem is a Sacre Coeurhoz vezet fel, csak a „Tanácsházhoz”.
De ahogy Virág elvtárs mondaná a Tanú című filmben:”Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk!
Ám a legnagyobb gondot az okozta, hogy a párhuzam kedvéért itt is egy embernek kellett a lépcsőn felfelé jönni a kutyával. Azt viszont nem tudtuk megoldani, hogy egyszerre jöjjünk lentről felfelé, miközben fentről lefelé magunkat fotózzuk. 
Annak ellenére sem, hogy az elmúlt pár hónapban komoly haladást értünk el a fotózás terén. Szerencsére épp arra járt két ember, akik szabadkoztak ugyan, hogy ők humán beállítottságúak, de mivel ott és akkor nem voltunk vevők egy olyan mesére, hogy "jaj én még a saját kulcsommal sem tudok bemenni a lakásba, így végül, némi útmutatást követően, egyikük háromszor elkattintotta a gépet. Ez lett az eredmény:

Ugye mennyire hasonlít a párizsi lépcsőre?
A párizsi kutyás embert meg – a nyakkendő dacára – kinézésre úgy levertük, mint vak a poharat.
Főleg a kutyáját, amelyik lépcsőn fel és le egyaránt gyakran rálép a fülére.