Charlie naplója

Hát attól még, hogy sütött a nap, és a parkba is levittek néhányszor ölben, ez volt az elmúlt másfél év legszörnyűbb hétvégéje. Én azért rettegtem, mert nem tudtam, hogy mi fog következni, a Mamáék pedig azért, mert ők tudták.
Az ortopéd sebész ugyanis nem biztatta őket semmi jóval.
Pontosabban: azt megígérte, hogy minden lehetségest el fognak követni azért, hogy meggyógyuljak, és újra tudjak majd szaladgálni.
Ha nem is a nagyobb kutyák közt, legalább a Margitszigeten, vagy valahol, ahol nem érhet baleset. Ami persze költői túlzás, mert baleset bárhol érheti az embert. És a kiskutyát is. De az mindenesetre érdekes, hogy a legtöbb súlyos baleset a háztartási balesetek kategóriájába tartozik.

A családfő belenyúl a konnektorba, a grószfater elesik a fürdőkádban, a grószmuter beteszi a macskát a mikróba száradni, a gyerek pedig leönti magát a forró krumplilevessel.

És így tovább, a januári szénmonoxid-mérgezéstől, a decemberi karácsonyfatűzig.
„Home sweet home” – ahogy a nóta mondja.
De az igazán költői túlzások a Mama meg a Papa éjszakai álmaiban jelentek meg.
A Mama egyszer arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy én nem ébredtem fel az altatásból. A Papa meg már egy olyan műlábat vizionált, amilyennel Erőss Zsolt mászta meg egy éve a Lhoce nevű hegycsúcsot. 

videó: http://tv2.hu/tenyek/video/mulabbal-a-himalajan?r=tv2

De van egy másik film is a neten, arról, hogy Oscar Pistorius hogyan veri meg két műlábon futva a mezőny felét 400 méteren.
De hess rossz álmok!
Én pedig attól féltem a legjobban, hogy odavisznek, odaadnak egy embernek, aki a rendelőben a lókórházi kedvesnővér szerepét tölti be. Aki azután elvisz hátra, valami karbolszagú szobába, és bedug egy ketrecbe, ahol nem lehet mást csinálni, csak várakozni és félni attól, hogy ottfelejtenek.
Továbbá azért, mert a röntgenleletem, amely előre vetítette a szomorú jövőt, így nézett ki.



Hétfőn reggel azután még lementünk a parkba pisilni. Enni már nem kaptam este óta, mert azt az altatás miatt nem lehet. Inni is csak egy kis langyos tyúkhúslevest kaptam.
Persze a pisilés sem volt túl egyszerű dolog. A bal oldalamon nem tudtam ugyanis felemelni a hátsó lábamat, mivel az első is a levegőben volt, ráállni ugyanis nem nagyon mertem. Jobb oldalról meg azért nem jött össze, mert ahhoz meg éppen a fájós mellső lábammal kellett volna kitámasztanom. Ami rendszeresen azt eredményezte, hogy feldőltem, mint bicikli a kocsma előtt. Legvégül megmaradtam a már csaknem elfelejtett módszernél: lekuporodva pisiltem, mint a lányok.
Ennek csak az a hátránya, hogy ilyenkor a vízsugárral az ember legvalószínűbben a mellső lábát találja el. Ráadásul pont a bekötözöttet. A levizelt géz pedig a jövő szempontjából rossz jel az orvosi szakirodalom szerint.
Szerencsére erre meg pont a Papa talált ki egy nagyszerű megoldást: a fáslira egy nejlonzacskót húztunk, majd a végén, azon pisisen bedobtuk az egyik szemétkosárba.

Fél 11-kor azután autóba ültünk, és irány az M3-as.
Húsz perc alatt ott voltunk, és mindössze 5 percet kellett várnunk az előtérben.
Az előtér, ahol a szánhúzó kutyától a perzsamacskán át, a papagájig sokan várakoztak, nagyon jól nézett ki:



A halak belsőépítészetileg kerültek oda, és nem páciensek voltak!
Azokat, és a kísérőiket, a személyiségi jogok miatt nem fotóztuk.
Mint ahogy a segédszemélyzetet sem, aki pár órával a műtét, és 1 órával az ébredésem után a Mama kezébe rakott.



A felületes szemlélő számára alig látszik különbség a pénteki, meg a mai bandázsolás között. Leszámítva, hogy az fehér volt, ez meg kék.
Na de belül! Annyi fémet építettek belém, hogy az sem kizárt, póráz helyett egy mágnessel fognak sétáltatni a szüleim ezentúl.
Még jó, hogy a Mechwart tér környékén viszonylag kevés a megélhetési színesfém-gyűjtő!
A színesfémekről jut eszembe: tudtátok, hogy itt van a környéken (a Bem utca elején) a Kohászati Múzeum?
Ez az.



Van egy harangjátékuk is, de már évek óta nem hallható délben. A Bányász indulót játszotta egy harangjáték. A harangjáték helyett hallgassátok meg ezt a zenekart!

https://www.youtube.com/watch?v=VFfRV0g04fQ

Szép dallam, nem?
Csak már bányászok nincsenek.
Na, ezután a kis kitérő után, visszatérve a beépített szegecsekre, csavarokra, lemezekre és drótokra, elmondanám, hogy azok nem maradnak bennem az idők végezetéig. Majd valamikor, úgy két hónap múlva, egy újabb műtétre kerítenek sort a rendelőben.
Ez itt a reklám helye.



 

http://www.primavetrendelo.hu/

Figyeltétek a videót? Majdnem olyan, mint a Vészhelyzet.
Csak a tévében nézni olcsóbb.
De hát ez van! Aki keveset szeretne költeni, az tartson inkább muskátlit! Persze ne az ablakpárkányon, mert ha valakinek a fejére esik, az sokkal többe lesz!
Az átadás-átvételi ceremóniát követően egyébként fizettünk, hazajöttünk, lepihentünk.
Eleinte nagyon kába voltam az altatás miatt, de másnapra már magamhoz tértem egy kicsit. Most így nézek ki.



Igen, a lábamat is leborotválták! Kicsit hasonlítok is talán Gábor Zsazsára, a combnyaktörés után.
Igaz, ő folyamatosan borotválta.
Akit érdekel, hogy mi van a zárójelentésemben, az itt elolvashatja. És a Doktor úr volt olyan kedves, hogy a röntgen-felvételeket is elküldte elektronikus levélben.
És a Bernadett meg segített a Papának a felvételt ide felrakni.
Ez itt már a drótostót változat:



Zárójelentés:
"Diagnózis: bal oldali karcsont supracondyler törés.
Műtét: inhalációs narkózis.
Aneszt monitorozás: EKG, pulse oxymetria, Cppnograph, vérnyomásmérés, Th.
A bal könyökízület mediális feltárása. Az olecranon osteotomoiája. A törtvégek tisztítása. Repozíció. Rögzítés: Rush-féle velőüregszegezés. Az olecranon rögzítése feszítő dróthurokkal. 3 rétegű sebzárás. Fedőkötés.
Kontroll pénteken délelőtt, varratszedés 10-12 nap után."

Nos, ennyi. Remélem, ebben a részben semmi sincs, amit félre lehetne érteni!
Pláne félremagyarázni.
Legkésőbb a kötözést követően jelentkezem.
Csókmák!
 

Utózönge: az előző részben megemlített csokilopási ügy miatt felhívtak Ausztráliából. Hogy csokit soha!!!! Mert nem bírja feldolgozni a máj. Na, ennek utánanéztünk!
Hát nem a máj, hanem a hasnyálmirigy. Viszont akár egy kaukázusi juhászkutya is belepusztulhat egy fél tábla Milkába.
Köszönjük lila tehén!
Thx Gary!