Charlie naplója

(Ez a kérdés, válasszatok!)

Tegnap délután még így néztem ki, de ma reggel ismét nekivágtunk az M3-asnak, hogy a kötést levegyék a lábamról.



Nem volt szerencsénk, mert noha rendes műszak volt a rendelőben, a két doktornő egy komplikált császármetszéses szülésen ügyködött egy teljes órán át. Ezalatt összejöttünk annyian a váróban, hogy többen voltunk, mint Kelenföldön, amikor befut a pusztaszabolcsi kofavonat. Volt ott autó-gázolta vizsla, oltásra váró kölyök masztif és gyomorbeteg csaucsau is. Meg macska, aki nyávogott, mert nem jöhetett ki a kalitkájából.
Na persze neki ez így volt a jobb!
De, mint tudjuk, minden véget ér egyszer, így véget ért a várakozás is, és bementünk a rendelőbe. Ott rögtön rámtettek egy bőr szájkosarat.
Mi a fenének, nem harapok én meg senkit! Legfeljebb a Bogyó fülét, vagy a Bambusz torkát. De ők ezt igénylik is. A szertartás része, mint a muzulmánoknál a kelet-felé fordulás.
Utána elkezdték a lábamról levágni a fáslit. Ennek örültem, mert már nagyon viszketett alatta a lábam, és mivel én nem tudok aládugni egy kötőtűt, hogy megvakarjam, csak a külső hálót tudtam nyalogatni gőzerővel, abban a hitben, hogy az majd jót tesz.
Persze lehet, hogy ezt sokan butaságnak gondolják, de szerintem ez kevésbé az, mint a H-méretű műmell.
És akkor még a Kiskegyed asztrológiai előrejelzéseit szóba sem hoztam!
Na, szóval levágták a lábamról ezt a kegyetlenül viszkető holmit. És akkor hirtelen előtűnt a műtét helye. Ami egy helyen kinyílt valamiért, és véres volt. Ott lifegett a bőr egy darabon, alatta meg a nyers, véres hús.
Na, ettől a látványtól a Papával rögtön ecetet kellett szagoltatni, hogy el ne ájuljon. Amikor havonta vért vesznek tőle – erről meséltem nektek már korábban – mindig elfordul, hogy ne lássa, ahogy az ampullába belecsorog a vér.
A Mamát bezzeg az ilyesmi nem zavarja. Vezetett le ő egyszer már szülést is. Úgy 20 évvel ezelőtt, amikor az egyik dalmata elődömnek – Kópé volt a neve – öt kis kölyke született. A doktornőt sem nagyon zavarta a dolog, elővett egy klammert – olyat, amilyennel a hitelkártya szlippet a szállodában, vagy a benzinkútnál számlához csatolják – és négy gyors kattintással lezárta a sebet.
Nem azért mondom, de meg sem nyikkantam. Csak a Papa bámulta összeszűkült szemekkel a mosdó feletti csempét, mint aki arra vár, hogy valami csoda fog történni.
Kaptunk még egy kis gézt a lábamra, és kifelé menet a boltban még vettünk egy műanyag gallért is. Na, ha valamit utálok, ez a gallér az. Így nézek ki vele:



Snassz, nem?
De a lényeg, hogy végre hazaértünk két és fél óra múlva. Ez azonban a család teljes napirendjét felborította. Legfőképp az enyémet. Jó ideje ugyanis az a helyzet, hogy mindig nagyjából ugyanabban az időpontban megyünk le a parkba. Hogy finoman fejezzem ki magamat: egészségügyi sétára.
Mint korábban említtettem, olykor megy már felemelt lábbal is:



Csak a netrendőrség le ne tartóztasson pornográfia okán!
Ma azonban korábban került sor a déli sétára, így a megszokott időpontban hiába vártam, hogy a Papa átjöjjön értem a másik szobába. Vártam egy darabig, vártam, de hát azt mindnyájan jól tudjuk, hogy az életben két dolog van, amikor nincs mese: ha menni kell, hát menni kell. Az egyik a temető.
A másik meg a vécé, ugye.
Nos, úgy négy óra tájban fogtam magamat, leugrottam az ágyról – ettől a Mama csaknem infarktust kapott – és három lábon kibicegtem a fürdőszobába, ahol elhelyeztem egy aprócska sütit (en petit mignon, ahogy a francia mondja), és egy igazán méretes tócsát.
Utóbbi akkora volt, mintha egy távol-keleti vendég zuhanyozott volna.
Ezt nem értitek ugye?
Na elmesélem a sztorit.
A Távol-kelet tele van a számunkra furcsa szokásokkal.
A pekingi olimpia előtt hónapokig tréningezték például a kínaiakat, hogy ne turházzanak szerteszét, amerre állnak. Vagy menet közben akár.
Mert ott ez nagy divat.
Na, csak megnyugtatásképp: nekik meg mi vagyunk furcsák.
Állítólag egyszer egy előkelő japán vendéglátó rettenetesen megsértődött, mert a helyi szokásokban járatlan, magyar vendége, leeresztette a kádból a fürdővizet, miután végzett a tisztálkodással. Náluk ugyanis megtiszteltetés, ha a házigazda megmártózhat a vendég fürdővizében.
Ehhez persze az is fontos, hogy az esetleg többnapos retket ne a kádban áztassuk le magunkról. Ezért arrafelé az ember először letusol, majd utána fürdik.
Mint a Gellértben, ugye.
De térjünk rá a sztorira!
Abban a szállodában, ahol a Papa sok éven át dolgozott, egyszer lerohant hozzá az 517-es vendég, hogy ázik a fürdőszobája. Fentről.
Naná, hogy fentről: lentről csak a talajvíz jöhet fel, de ez inkább az alagsorban jellemző. A Papa telefonált a műszakosnak, hogy nézzen utána a dolgoknak. Mire a műszakos odaért, már telefonált a recepcióra a 417-es vendég is, hogy ő is beázik. Nem nyújtom hosszabbra: beázott a 317, a 217 és a 117 is. Azután elment az áram az egész strangon a beázás miatt.
Ahogy egykor Nagy Imre mondta: csapataink harcban álltak. Így egyikük végül bement a 617-es szobába is, mert nem kellett ahhoz zseninek lenni, hogy a beázás onnan indult ki.
Így is volt.
A szobában egy thaiföldi úriember lakott, aki a fürdés előtt alaposan lezuhanyozott a kád mellett állva, maga után hagyva egy fél Balatonnyi fürdővizet.
Nos, valami ilyesmit sikerült ma délután remakingelnem.
De estére – remélem – már visszaáll a normális menetrend!

Addig pedig alszom egyet.
Sajnos, most így kell aludnom:



Piroskának lehetett ilyen főkötője, amikor megette őt a farkas, útban a nagymamához.
Red riding hood, mi?
Vagy a nagymamának?
Na, először alszom egyet, utána a pontos információ érdekében megnézem a filmet.
Aludjatok ti is!
És mindenkinek köszönöm, aki levélben, telefonon, neten jobbulást kívánt!