Charlie naplója

Ezt a képet csak azért szúrom be ide az elejére, hogy ne legyek kénytelen a mai fejezet fő témájáról készült felvételeket a címlapra kitenni. Jól nézek ki, igaz?

Csak most szúr szemet nekem is, hogy ez a kis piros hám, amit zsenge gyerekkorom óta hordok, lassan úgy rám égett, mint a mondabeli Héraklészre a Nessus ing.
De ezt csak kitérőnek szántam, csapjunk bele a lényegbe!
Persze csak óvatosan, mert nehéz lesz lemosni utána!
Amit a közterület felügyelők erősen hiányoltak az elmúlt alkalommal, azt megtaláltuk. Mármint a rendeltetésszerűen használt nejlonzacskót, a kutyás körökben közismert tartalommal.



Nem fogjátok elhinni: az a két büdös varnyú, ott fenn a fán, azok rámolják ki rendszeresen a szemeteseket. Ami ehető, azt kicsomagolják és megeszik, ami meg már a megemésztett stádiumban van, azt otthagyják.
De nemcsak a varjak gondoskodnak a rendetlenségről! Hanem a kedves rigók is.
Nem hiszitek?
Arra lettünk figyelmesek ma délben, a séta közben, hogy egy fiatal pár – erős izgalmi állapotban, hogy Fábryt idézzem -  padról padra jár. Már bent voltak a játszótéren, ahol az első padnál megálltak, egy kicsit tétovázva. Az asszonyka úgy toporgott a pad körül, mint egy ferde sziklapadon megtojni készülő sirály. Egy sívó balsirály, hogy Nathanael West, Törtszív kisasszony című nagyszerűjéből idézzek.
A férfiú pedig eközben olyan kifejezéseket használt, amelyek az amerikai szlengben a „trash talking” fogalomkörébe tartoznak. Az NBA-ben ilyenekért azonnal technikait ítélne a bíró.
Amikor végül egy paddal odébb elhelyezkedtek végre, hogy nekikezdhessenek a vasárnapi pikniknek - de nem ám ropogós malacsült, hanem pizza kartondobozból! - csendben odaóvakodtunk, és megtekintettük a „nemtetszem padot”. Hát, mit tagadjuk: erősen madárszarosnak tűnt.



És akkor most megkérdeznénk az illetékeseket: tessék mondani, a madarak is ki lesznek tiltva a parkból?
És az emberek?



Igaz, ez a fotó nem a Mechwart ligetben készült, hanem a kedvenc horgászhelyünkön. Csak azért fényképeztük le, hogy demonstráljuk: az embernél idiótább lény nem nagyon él a Földön. Ha bornírtságról van szó, orrhosszal vezetnek a koacervátumok előtt.
És egy másik kép a parkból, egy másik napról. Ezt találtuk hajnalban az egyik padon.



Ez egy kitűző, mint a kép mutatja. Egy badge. Magyarul bedzs.
Valaki már nagyon unta hajnalban, hogy ott fityeg a zakó hajtókáján, és otthagyta a padon, miután a fotót kiszedte belőle. (A fotó jó lesz majd a villamosbérletbe!)
A kitűző arra szolgál egyébként, hogy konferenciákon a jelenlévők mellbedobással tudják igazolni magukat. A biztosítási ügynökök és hasonló állatfajták, még az is odaírják a név alá, hogy „Tavaly 476 üzletet kötöttem”.
Aranykoszorús rádumálók.
Kutyáknak ilyen nem kell! Kell viszont a chip. Állítólag előbb-utóbb kötelező is lesz, ami elveszett kiskutyák esetében haszonnal jár.
Ellopott kiskutyák esetében úgyszintén.
Az alábbi történetért nem vállalok felelősséget! Lehet, hogy csak egy urban legend, de akkor is nagyon jó.
Történt állítólag, hogy egy ideiglenesen hazánkban állomásozó, német üzletember, két kutyát sétáltatott a megszépült, új Margit-hídon. Egy német juhászt, meg egy yorkit. A német juhászt a korlát felőli oldalon, nehogy valaki arra vetemedjék, hogy nekiálljon megsimogatni (nagyon hülyén tudnak az emberek olykor viselkedni), az apró yorkit meg kívül, mert abból mi baj lehet?
Ilyen a yorki egyébként. Tündéri, nem?



A járdán ott fut végig a bicikliút. Amely bicikliúton épp egy biciklis érkezett nagy lendülettel. Amikor a sétáló kutyákhoz ért, lefékezett egy pillanatra, lenyúlt, felkapta a kiskutyát, és elhajtott vele. A derék német kővé dermedt egy pillanatra. Talán megfordul az is a fejében, hogy a biciklista után ereszti a farkaskutyát – az a „Fogd meg Rex” (Rintitntin, Kántor) amúgy a nézők kedvenc filmjelenete) – de végül szerencsére másképp döntött. Még a hídról felhívta mobilról a német állatorvost – és itt jön a sztori kétségbe vonható része – aki még otthon, műholdas, követhető chipet ültetett a kutyákba. Mire a gazdi hazatért, már meg is kapta az üzenetet, hogy az ellopott kiskutya épp Óbudán van, az Auchan parkolójában.
(Nálunk a kutyák is a földön járnak!)
Nem kellett több az embernek, beült a kocsijába, és tíz perc múlva megtalálta az ellopott kutyáját, a parkolóban, egy fához kikötve, egy bicikli mellett.
Békés ember lévén, nem hívott rendőrt, nem rúgta szét a bicikli küllőit, nem csinált nagy gezereszt, hanem berakta a kis yorkit a hátsó ülésre, és hazahajtott.
Ahogy Nagyapám szokta mondani a meséi végén: „Itt a vége, düleje, kuporodjunk melleje!”
Ja, a második műtét leírásához még gyűjtöm az erőt.
Warning!
Lapzárta után érkezett!
Egy magát megnevezni nem akaró forrásunk szerint az önkormányzatban a képviselők szavazni fognak arról, hogy a kutyákat kitiltsák-e a parkból. Ez egy mellbevágó hír!
És még mellbevágóbb lesz, ha igennel szavaznak majd. Akkor ugyanis véget ér az a rendszer, hogy nyolcvanéves öregasszonyok a parkba üldögéljenek a kiskutyájukkal. Kiskutyát mondtam, mert viszonylag kevés nyugdíjas tart ír farkast, vagy bernáthegyit.
De mélyen érinti ez a dolog a kistestű kutyákat is.



Egy ilyen kiskutya, aki a parkban úgy sétált korábban, mint kafferbivaly az elefántfűben, nem fogja könnyen feldolgozni azt az élethelyzetet, hogy nálánál hússzor nagyobb kutyákkal kell az élettérért megküzdenie. A kutyafuttatóban a kutyákat ugyanis nem sétáltatják. A kutyák ott kedvükre őrjöngenek.
Én is azt tettem, amíg megtehettem.
Tessék hát elgondolkozni ezen!