Charlie naplója

Ha már az előző részben olyan nagyon belebonyolódtunk a kulinária rejtelmeibe – jaj, arról meg is feledkeztem, hogy a tortát a Zsuzsika hozta (ő a Zserbó gazdája, és a parkban készült képen a bal szélen áll)-, mert a tiramisu torta az ő specialitása.
A bevezető mondást amúgy a híres, ókori, görög orvosnak, Hippokratésznek tulajdonítjuk. Ő az egyébként, akiről a Hippokratészi esküt is elnevezték.
Meglepő, nem?
De ennél sokkal meglepőbb lenne, ha én, aki rettentően szeretem a dinnyét – ahogy az a lenti képen látszik is – idővel olyan dinnye lennék, mint…
Na, ne példálózzunk inkább! Lássuk a dinnyét!

Dinnyét persze még azelőtt ettem, mielőtt Lőrincre rájött volna a szükség. Mert azt, hogy Lőrinc nap után a dinnye nagyon punnyadt lesz, már a régiek is tudták. Ők egyébként úgy mondták, hogy „Lőrinc belepisált a dinnyébe”.
Ezek a régiek kimondták azt, ami a szívüket nyomta, igaz?
Jaj! Megvan az a vicc, amikor az egyetemista kislány elmegy falura népdalt gyűjteni?
Kérdi a tanácsházán – így hívták azelőtt a polgármesteri hivatalt – hogy kit ajánlanának, aki sok régi mesét, meg népdalt ismer.
-Hát a Pista bácsi, a vótt kondás az alvégen! Csak osztá’ vigyázzon vele, mer néha nagyon disznókat mond!
Nos, a kislány nem volt ijedős, megkereste az öreget. Miután illően köszönt, megkérte, hogy énekeljen neki néhány régi nótát a magnóra. De disznót azt nem mondjon – tette hozzá – helyette hümmögjön inkább! Na, az öreget nem olyan fából faragták, hogy nagyon kéresse magát, ha lyányok kérik szépen. Rá is zendített azonmód, hogyaszongya:
„Csavaros a, csavaros a hüm-hüm f@sza.”
Nagy kár, hogy Bartók Béla ebből a szórásból kimaradt, nem?

De visszatérve a görögdinnyére, nem ez az egyetlen gyümölcs, amit nagyon szeretek. Szeretem az almát és a szőlőt is. A szőlőből pedig leginkább az apró szemű,  édes saszla szőlőt. Ha a piacon azt látjátok kiírva, hogy „chasellas”, nem kell megijedni! Az az!
Ha már a piacnál tartunk: az olcsó, olasz szőlővel vigyázzatok! A külseje kemény, a belseje meg ízetlen. Nem értem miért! A szőlőtermesztést szinte egész Európában a rómaiak honosították meg. Vagy, ha mindenütt nem is, nálunk biztosan.
Ehhez képest ezek a korai, fehér szőlők mintha teszkósítva lennének.
Hoppá! Új kifejezés született a szarra! Olé!!!!!!!!!!!!!

Ja, és jóllehet az nem gyümölcs, a sárgarépát is nagyon szeretem. Nagyon egészséges. Bár azt a mondást, hogy ettől tanul meg a gyerek fütyülni, csak egyetlen nép ismeri.
Hogy ez melyik nép, az lesz majd a 200 ezer forintos kérdés.
Ami viszont egyáltalán nem meglepő, hogy mi, kutyák gyakran eszünk füvet. Ezen a képen én is szorgalmasan legelek.

De nem azért, mert tartom magam az Íráshoz, amely szerint „ ⁶Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket.  ⁷A tehén a medvével legel, fiaik együtt heverésznek, az oroszlán pedig szalmát eszik, mint a marha.”

Na, annak ellenére, hogy ez Ézsaiástól van, mi kutyák azért eszünk füvet, hogy hányhassunk tőle. Szomorú, de így van.
Mondhatott bármit Izajás!
Az persze szörnyű lenne, ha konzerveken, meg zacskós kutyatápon kellene élnem! A kutyák ugyanis – ha valaki másképp hallotta, szóljon! – húsevők.
A dolgok az emberiség hajnalán ugyanis nem úgy történtek, ahogy az a gyerekeknek szóló tündérmesékben le van írva. Szó sem volt arról, hogy egy pisze ősemberfinak hazavitt a fater egy bokorban talált farkaskölyköt. Akit azután felneveltek, és amikor a fiúnak megvolt a bármicvója, együtt jártak a farkassal vadászni.
Frászt!
Ez már azért is problémás lett volna, mert mire az ősgyerek felserdül, az öreg farkas akkorra már a hamut is mamunak mondta volna.
Nem hogy vadásszék!
Az emberek és a kutyák – akkoriban persze még nem beagle és magyar vizsla, vagy sétatéri keverék! – rájöttek, hogy együtt vadászni eredményesebb. A kutyák, mivel gyorsak voltak, bekerítették, és az ember felé hajtották a kiszemelt vadat. Az ember meg előugrott valami fa, vagy bokor takarásából, és elkiáltotta magát, hogy „Kérem a jegyeket és a bérleteket!”
Ettől azután az űzött vad rögtön kifeküdt.
Akkor az ember a vadat a késével megnyúzta és feldarabolta. A karmonádlit, meg a dagadót hazavitte, hogy legyen az asszonynak is valami dolga, a kutyák pedig megették a belsőségeket.
Ja, és a csontokat elásták, gondolva a szűkösebb napokra. Ez később annyira a szokásukká vált, hogy az óvatosabb gazdák manapság is benéznek este a párnájuk alá, hogy nincs-e ott elrejtve egy-egy velős csont.
Nálam egyébként ettől nem kell tartani, mert csak csirke, vagy kacsaszívet eszem. Azt viszont egy ültő helyemben. Vagy, ahogy a francia mondja: stante pede.
Meg persze a tyúkhúslevesből kiemelt nyakakat, mint ezt korábban már említettem volt. Utóbbiakat persze apróra összetörve. Amikor hallom, hogy a Mama a konyhában kalapál, már tudom, hogy nem a karnishoz ver szöget a falba, hanem itt a vacsoraidő. 
Ezt a trükköt egy Pavlov nevű orosz is felismerte, de ő a csengetős variációt részesítette előnyben. Pfúj, ronda egy történet, de hát így tudtuk meg, mi a feltételes reflex.
Aki nem tudná, hogy a kifejezés mit jelent, hát ezt: árleszállításkor rohanni kell a boltba!
Megvan még a sztori a két papuccsal? Amihez egy harmadikat is adnak?
Na azért!
A témára visszatérve, úgy hallottam, hogy kutyákkal történő hajtóvadászatot épp a napokban próbálják betiltani Angliában. A derék britekről csak nagyon hosszú és unalmas filmeket találtam falugratós lovaglásokról a youtube-on(lehet, hogy már a vadászós filmeket is betiltották?), de itt van egy kis bemutató. Igaz, fekete fehérben.

 http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=111

 És a végére még egy kép: Bambusszal, Bogyóval, Kókusszal, Pankával.
  Meg persze, velem!

Mára elköszönök: legyen kellemes a hétvégétek!
Let’s Snoopy dancing!

https://www.youtube.com/watch?v=IO3zEeusKWU&feature=related

Október 31. A Mama születésnapja

Ha már az én születésnapomra összejött az egész család, úgy illett, hogy a Mamát is megünnepeljük. Mint a dátumból ez kiderülhetett, ő egy Skorpió.
De nem veszélyes, higgyétek el! Sőt: nagyon-nagyon kedves.
Ezen a képen mi ketten együtt vagyunk.

Azt nem árulom el, hogy hányadik születésnapja ez, de annyit igen, hogy mostantól már mindketten jegy nélkül utazhatunk majd a hatoson, a Margit-szigetre. Már abban az esetben, ha szép idő lesz. Most még az van, de lassan vége lesz a napsütéses napoknak.
A következő képen azért még gyönyörű, késő őszi idő van.
Ahogy szegény Máté Péter énekelte: hull az elsárgult levél.

 https://www.youtube.com/watch?v=glm0v3Sk-z4

Közismert versében Petőfi is így ülhetett ki a domboldalra.
Ahogy mi ugyan nem ültünk ki, de ott voltunk!
A születésnapi ebédre igazán ünnepi menüvel készültünk. Mivel nem találtunk a neten egyetlen elfogadható leírást sem a tárkonyos csirkelevesről (pedig feltette vagy egy tucatnyi büszke szakember és szakasszony), kénytelenek lesztek megelégedni kép nélkül a recepttel.
Legalább nem cseppen a nyálatok a klaviatúrára!
Következzék a recept!

Felteszünk két liter vízben főni egy kiló (bőr nélküli!) csirkenyakat, 2 csirkecombot, 20-20 deka megtisztított zúzát és szívet. Miután lehaboztuk, dobunk bele egy hagymát, 10-15 szem fekete borsot, egy mokkáskanálnyi szárított tárkonyt, 2 evőkanál sót és 3-4 levél babért.
Miközben a csirke fő – fontos, hogy a sok csontból kifőjön ami a leves erejét megadja – lereszelünk (aki szeret vele pepecselni az Julienre vágja) két vastagabb sárga és egy fehér répát, valamint egy fél zellert. Fél óra fövés után tesszük a zöldséget a levesbe, és ezzel egyidejűleg egy doboz tejföllel, egy tojás sárgájával és egy púpos evőkanál liszttel behabarjuk. A habarást azért a zöldség berakása után ejtjük meg, mert különben a még tűzforró létől a habarás összeugrana. A zöldségnek elég kb 15 perc. Ezalatt 3 egész tojásból és zsemlemorzsából kis gombócokat készítünk.
Ehhez egy evőkanálnyi olajat teszünk egy tálba, megsózzuk, kis szárított tárkonyt szórunk ebbe is, majd miután összekevertük a három tojással, annyi zsemlemorzsát adunk hozzá, amennyit a tojások felvesznek. A masszából vizes kézzel kis gombócokat gyúrunk, és ez kerül levesbetétnek a levesbe.
Aki horgász, az tudja, hogy így készül a bojli is!
Miután a kis gombócokat a levesbe tettük, még egy evőkanálnyi ecettel ízesítjük, és egy gyors forrás után kész a leves. Amelyből az összes csirkenyak az enyém lett.
Pontosabban kapott belőle Csöppke és Zserbó is, a két unokatesóm.
Ők itt láthatók ezen a képen, ami még tavasszal készült a Mechwart téren.

A Mechwart teret amúgy arról a Mechwart Andrásról nevezték el, aki a hengerszéket feltalálta. Hogy mi a hengerszék? Na, ez már a százezer forintos kérdés.
Ez itt egyébként Mechwart András szobra.

De a teret mi időtlen idők óta csak lekvár térnek hívjuk.
A kajára azért - mert mi lehet ennél fontosabb - az ünnepek után visszatérek.
Pusszantás!
 

Mondhatnám azt is, hogy a falka.
Mielőtt rátérnék a többiekre, még mesélnék a játékról egy kicsit.
Mint mondtam már, fix időpontunk van délután. Ez nem jelenti azt, hogy máskor nem járok erre. Csak reggelente, amikor a Mamával sétálok, olyankor szinte csupa nagykutya jár ide. De azt esti műsor más! Ilyenkor messze környékről érkeznek a többi kiskutyák. Van, aki először jön, és fél, de idővel mindenki belejön a játékba.
Vannak persze, akiknek más a gondolatviláguk, vagy másképp szocializálódtak az idők során. Ők vagy az eldobott labda után rohangálnak, vagy – és ez a legrosszabb – belebolondulnak a futballba, és képesek órákon át rohangászni a focipálya kerítése mellett, abban a reményben, hogy a labdád egy pillanatra megszerezhetik.
Szmájli például, aki egyébként a világ egyik legokosabb collieja, már valóságos futóárkot koptatott a kerítés tövébe.
Mintha ezt nevezte volna Marx Károly árufetisizmusnak. Legalábbis azt hiszem, habár én nemhogy a közgázra, de még a mellette lévő Nagycsarnokba sem jártam.
Jártam viszont egyszer a Mammutban. Nem hivatalosan persze, mert onnan a kutyák ki vannak tiltva, hanem inkognitóban. Az inkognitó egy olyan ruhadarab – ha valaki nem tudná – amely elváltoztatja az embert. Mint Mátyás királyt a cifraszűr. Na én meg a Papa lemberdzsekjébe bújtam jó mélyen bele, amíg körülnéztünk. Hát, túl sok érdekeset nem láttunk, de ettől eldobtam az agyamat. Nézzétek:

Látjátok?
Nem látjátok?
Na látjátok!
Régen ugye az volt a reklámok csúcsa, hogy „Cipőt a cipőboltból!” Nehogy valaki a hentesnél keresse. De ez valami csúcs! Mire tetszettek gondolni? Hogy lesz, akinek három lába van? Vagy csak arról lenne szó, hogy aki két PÁRAT vesz? Akkor ezt miért tetszettek lespórolni róla?
Mennyit kereshet itt egy reklám-marketinges? (Nyolc elemivel?)
Ja! Meg a szegedi papucsnak nincsen párja, mi? Akkor az egy darab?
De vissza a csapathoz!
Minden esetre, mi mindenkit barátsággal fogadunk. Egyetlen elvárásunk van, az új vendég szeressen játszani. A savanyújóskák hamar kikopnak a társaságból.
Előítéleteink azonban nincsenek! Az alábbi képen, amelynek nyugodtan lehetne az is a címe, hogy Godotra várva, éppen egy Astor nevű kiskutya érkezését figyeljük a "nagylépcső" felől.

Úgy állunk ott hármasban - Bogyó, Bambusz, meg én - a kőpárkányon, mint Hunyady a szirttetőn (a költő szerint), amikor várába szállt nyugodni.
De ez a nyugalom csak pillanatokig tart, mert a ahogy a páciens megérkezik – nincs mese! – játszania kell!

Itt például Astor, miután megérkezett, szeretne máris csatlakozni. A kép jobb szélén a másik legjobb haverom, Bambusz látható. Ő egy tibeti terrier. Aki a kép alapján réti fülesbagolyra tippelt, az nem nyert, vehet egy másik sorsjegyet!
De Bambuszról majd egy egész fejezetet írok, mert - még valamikor januárban - ő volt az első játszópajtásom.

A fenti képen pedig Panka próbál menekülni - Panka az a szürke kiskutya, amelyik olyan, mint egy mudi, de nem mudi! - láthatóan nagyon kevés eséllyel. Tudjátok, mi az a kutyaszorító?
Nos, ez az!
És ma, amikor ezeket a sorokat felteszem az internetre, érkezett egy legújabb kishaver. Sajnos mostanában már késő este járunk le játszani, úgyhogy fénykép nem készült róla. Három hónapos és Zokninak hívják. A felmenői közt több fajta szerepelhet, mint a Kárpát-medencei népességében összesen. Annyi mindenesetre kiderült, hogy a vizet nagyon szereti. De reméljük, hogy ez egy labrador-ős génje és nem egy tőkehalé! Nagyon kajla, és még nem tud felugrani a párkányra se!
Pontosabban: eleinte nem tudott! De a tizedik nekifutásra összejött neki!
Na ezért nagyon jó iskola ez a mienk! Itt hamar meg lehet tanulni mindent, ami boldoggá tehet egy egészséges kiskutyát.
Csőváz, a héten még találkozunk!

Október 16. vasárnap

Mivel mi úgy élünk itt a kutyakertben, mint egy igazi, baráti kör, szeretném lassan bemutatni egyenként az én kis és nagy barátaimat. Akiket már több fényképen is lehetett látni. A két legjobb és legrégibb barátom Bambusz lés Bogyó. De ez csak az abc-sorrend, a bemutatást Bogyóval kezdeném.

Ő itt Bogyó:

Bogyó - vagy ahogy a gazdája hívja, Bogyesz - egy kutya kislány. Felmenői ismeretlenek, születési helye úgyszintén.
Állítólag két fiú találta az akkor még egészen csöppnyi kutyakölyköt, egy miskolci parkban. Bár erről nem szól a fáma, először nyilván hazavitték, és megpróbáltak játszani vele. Már ahogy gyerekek szoktak apró állatokkal játszani, amikor kinövik a játék mackójukat. Ez ugyan nem mehetett így túl sokáig, ennek ellenére Bogyó, aki még egészen kis kölyök korában a helyi kutyamenhelyre került, azóta is tart a gyerekektől.
Nyilván nem véletlenül.
A menhely azután feltette a képét az internetre, ahol a jelenlegi gazdája felfedezte. És, ahogy ez a mesékben történni szokott, a leendő gazda azonnal kocsiba ült, mert érezte, hogy vagy ez a kiskutya kell neki, vagy senki!
És így lettek egymáséi: ásó-kapa és a velős csont válassza el őket!
Még annyit feltétlenül el kell mondanom Bogyóról, hogy egyszer itt a parkban rálépett egy darázsra. Már mondtam az üvegcserepekkel kapcsolatban is, hogy nekünk, kiskutyáknak nagyon kell vigyáznunk, hogy mire lépünk!
Hát, megesett a baj: Bogyó rálépett a darázsra, a darázs meg ezt zokon vette és belecsípett a talpába. Bogyó egy nagyot sikoltott, majd olyan szánalomra méltó sántikálásba kezdett, mint Doktor House az eddigi, hatszáznyolcvanhét folytatásban. Mindenki nagyon sajnálta. Volt, aki azonnal ecetes borogatásért szaladt volna, és volt, aki tejfölt javasolt gyógyírnak. A szomorúság minden esetre akkora lett, mit halottas házaknál, vidéken.
De, mint tudjuk, a létfenntartási ösztön a sorsüldözöttekben a legerősebb. Bogyó még hazafelé is sántikálva ment, de másnapra már láthatóan nem volt semmi baja.
A részvétet learatta, teltházas ismétlésre pedig már nem került sor.

Betettem ide egy képet Bogyóról, hogy mindenki értse, miért szeretjük. Miközben én Bambusz egyik hátsó lábát próbálom lerágni, ő engem támad hátulról. Ő az a kiskutya, aki majdnem olyan, mint amikor egy foxi megpróbál aranyos lenni.
Bogyónak viszont ez megy helyből is.
Nekifutásból meg pláne.
Aki egyébként nem látott még soha foxit (előfordulhat, Mehemet sem látott tehenet), az megnézheti itt ezt a kis rajzfilm-betétet. Van Foxi Maxinak tucatnyi jobb filmje az interneten, de csak ezt találtuk Csákányi László hangjával.
Ez azért fontos, mert a szinkronhang ezerszer jobb, mint az eredeti !

 https://www.youtube.com/watch?v=IMoJ2RVBkC0

Járt egyébként itt egyszer már egy foxi. Annyira rágyógyult egy talált, ócska teniszlabdára, hogy a gazdái végül a labdát beledobták az egyik, fonott szemétkosárba, ni. Nos, a kis foxi addig izmozott, amíg fejjel előre bele nem esett. Ha nem lett volna a helyzet annyira tragikus, hangosan röhögtünk volna rajta. Képzeljetek el egy kiskutyát, amint fejen áll egy fonott szemétkosárban, a lábával az ég felé kalimpál, és esélye sincs onnét kijönni. Megvallom, befelé azért jót vigyorogtunk rajta.
De félre a foxikkal: Bogyó nem az! Viszont egyszeri és megismételhetetlen!
Ja, a darazsakon meg bosszút álltunk.
Hogyan? Elmesélem.
Egy Sydneyben élő rokon receptje alapján készítettünk egy darázscsapdát. Sajnos már elég hűvös idők járták, így mi nem fogtunk vele 400 darabot, mint ő júliusban, odafent a Rózsadombon.
De azért nem maradtunk eredménytelenek!
Ha jövőre el szeretnétek készíteni egy ilyet, a következők szerint kell eljárni.
Vegyünk egy literes tejes-flakont! Azért jobb a tejes, mint az ásványvizes, mért szélesebb a szája. A flakon oldalát 20-25 helyen ki kell lyukasztani egy forró csavarhúzóval. Ezeken a lyukakon mennek majd be a darazsak. A lyukak elég nagyok ahhoz, hogy egy darázs beférjen, de ahhoz kicsik, hogy ki tudjon repülni rajtuk. Kimászni persze lehet, de azzal kevés darázs próbálkozik. Utána fúrunk a műanyag tetőre is egy lyukat, amelyen keresztül étfűzünk egy spárgát, amelyre akkora csomót kötünk, hogy a lyuk szélénél megakadjon. A spárga végére pedig kössünk fel egy darab csirkenyakat, vagy véres májat.
Nem ne tessék azt hinni, hogy a édesség jobb csalogató. Ezt csak azok hiszik, akik még nem tisztítottak halat, könyékig véresen egy horgásztanyán. A darazsak kilométerekről rárepülnek a vérre.
Amikor ezzel készen vagyunk, a flakont a harmadáig feltöltjük vízzel.Valahogy így:

Ez nem egy barátságos eljárás, a fáradt darazsak ugyanis egy idő után a vízbe esnek, majd megfulladnak. Végül a kupakot rácsavarjuk a flakonra, és a kilógó madzagvéggel felkötjük valahová, ahol darazsakra számítunk. Ahol sok darázs van, ott naponta-kétnaponta, a vízzel együtt bele kell önteni őket a vécébe. Nem egy kellemes eljárás, de hát mindennek vannak előnyei és ugyanúgy hátrányai is.
Ez egy olyan meccs, ahol nincs döntetlen!
A kész darázscsapda így néz ki (benne immár pár áldozattal).

Bosszút álltunk Bogyóért!
A nemes bosszúról elmondanék egy megtörtént legendát.
Amikor a magyarok Londonban 6:3-ra legyőzték az angolokat, a repülőn, Puskás Öcsi állítólag Stefan Zweig Stuart Máriáját olvasta. A meccs után hazafelé, amikor újra a kezébe vette a könyvet, csak ennyit mondott:
-Bosszút álltunk Stuart Máriáért.
 

Október 10. hétfő 

„Itt van az ősz, itt van újra” – írta a költő, de csak ő tartotta szépnek. Ja meg azok, akiknek kedvenc slágerük a „Hulló falevél”. Aki a sanzont szereti, az itt meghallgathatja Edith Piaftól:

 https://www.youtube.com/watch?v=n2s2tPORlW4&feature=related

Joseph Cosma ezzel a dallal lett egy csapásra világhírűvé.
Szép dal! Mindössze annyi a baj vele, hogy a bevezető dallamot feltehetően a Bécsi munkásinduló első néhány taktusának beépítésével „szerezte” Kozma Józsi!
Figyeljék csak! Onnét, hogy „Repülj te lángoló…!

 https://www.youtube.com/watch?v=XQStXeqKx14

Persze ehhez hozzá kell tennem, hogy ha lehet inkább az őszről elmélkednék, mint a munka hadáról, amelynek a lépte dobog. A képi aláfestésről meg csak annyit, hogy az álmok mindig szebbek, mint az élet. Én, ha lehetne, leginkább egy kis párolt csirkemájról álmodnék éjjelente. (Hogy a disznók meg makkal, az az ő dolguk.)
De hogy mennyire más egy összegereblyézett levélkupac a parkban, mint egy film illusztrációja, az itt ellenőrizhető.

Hát nem ez az a látvány, ami egy Munkácsyt megihletne. Lehangoló, na.
Pedig ez a kedves lány az egész napját azzal töltötte, hogy a leveleket, meg a hullott gesztenyét gereblyézte össze a parkban.

Sokat dolgozott – ő is, meg egy fiatalember is – egész tavasszal, meg a nyáron is, hogy ez a park olyan legyen, hogy séta közben gyönyörködhessünk. Például ebben a kis, levendula ültetvényben.

Az ország legnagyobb levendulása egyébként Tihanyban van. Az ottani bencések ültették és gondozták. Amíg hozzájuk tartozott.
A Levendulás egyébként egy külön rész Tihanyban. Nézzétek meg, ha arra jártok! Persze levendulát szedegetni tilos. Ahogy itt, a parkban is. Ez elméletileg könnyen belátható, mégis vannak, aki úgy gondolják, hogy jó lesz egy kis csokor otthon a gardróbba, a molyok ellen. Még olyat is láttam, amikor együtt szedte egy asszony meg a leánya. Mint a filmben.
Szinte hihetetlen!
Ha máshonnét nem, hát a tévéhíradóból tudhatja mindenki, hogy hóvirágot szedni is tilos. Védett növény, több ezer forint büntetésre számíthat, aki akár csak egy szálat is leszed. Nemhogy egy közparkban, hanem akár egy kiskunsági rekettyésben.
És akkor valaki képes arra, hogy nekiálljon egy parkban virágot szedni! De történtek itt nemrég cifrább dolgok is.
Az egyik nap állítólag egy elmebeteg járt itt a parkban, még az őszi lomtalanítás idején. Akkoriban ki volt rakva pár kanna maradék festék a parkoló szélénél lévő szemetes-tartályoknál. Azt mondják, hogy ez a szerencsétlen sorba nyitotta ki a kannákat, és miközben marékszám tömte a szájába a festéket (és le is nyelte!), széjjelöntözte a maradékot a parkolóban és a rézsűn. Azután valaki kihívta a rendőröket, akik elvitték szegényt. Na, többek között ezért is hiba volt bezárni a Lipótot!
Ez maradt itt a szerencsétlen után:

De mit mondhatnánk azokra, akik látszólag épelméjűek, és nem szedik össze a kutyájuk után a sz@rt? Az egyik „tetthelyen” valaki ott is hagyott egy célzást az illetőre.

Lehet, hogy a megfogalmazás kicsit erős felindulásból fakadt, de biztos vagyok benne, hogy aki lépett már bele egy frissen otthagyott „rakásba” az ünneplős cipőjével – amelyet otthon, a lakásában kellett utóbb letisztítani – az nem fakad dalra nagy jókedvében.
Ja, és befejezésül a legszebb!
Egyik nap valaki nagy sietségében leejtett egy üveget a park bejáratánál, a lépcsőn. Valami barna kulimász volt benne – talán mogyorókrém – ami jól szétkenődött mindenfelé. A mogyorókrém még nem is akkora baj – majd elkopik idővel – hanem az apró üvegcserepek mind ott maradtak, szétszórva.
Az élet már csak ilyen. Egy üveg sör, vagy egy lekvár csak addig fontos a legtöbb embernek, amíg az ő saját tulajdona. Ha leejti, és összetörik, az üvegcserepek köztulajdonná lényegülnek át. Amibe ha egy kutya belelép, már lehet is szaladni vele a sebet összevarratni. Mert ha valami lassan gyógyul, az a kutyatalp. A kutya ugyanis azon jár, ráadásul mezítláb, úgyhogy ez nem olyan, mint egy foghúzás, amin hipp-hopp túl lehet esni.
Na, mivel épp a sarkon tétlenkedett öt utcaseprő, szépen megkértük őket, hogy takarítanák az üvegcserepeket össze. Igyekeztünk fokozottan udvariasak lenni és nemcsak azért, mert akkoriban jelent meg a hír, hogy száznál is többen – közöttük néhány diplomás! – jelentkeztek utcaseprőnek. Nem! Egyszerűen azért, mert aki dolgozik, az megérdemli, hogy megbecsüljék.
Az öt emberből kettő át is jött velünk a lépcsőhöz. Húzták a zöld kukát maguk után, benne a seprővel, lapáttal. De amint meglátták a helyszínt, hümmögni kezdtek.
Hogy ez azért nem úgy van, mert az ő hatáskörük a lépcsőig terjed, és nem tovább. A lépcső már a parkhoz tartozik – mondták – az már a kertészek felségterülete. Na, ez az, amire épelméjű ember sosem számít: hogy az utcának a seprése hatásköri kérdés.
Itt van mutatóba egy gépesített utcaseprő, amint fittyet hányva a hatáskörre, tőle telhetően igyekszik eltakarítani azt, amit mi, lakosság, lazán széjjelszórunk az utcán.

Megpróbáltuk rábeszélni őket, még azt is felajánlottuk, hogy mi összesöpörjük, csak kölcsönözzék ki a készségeiket. De hajthatatlanok voltak, mint Bűrösné az útlevélosztályon, hajdanában.
Azért kíváncsi lennék, hogy mi történne, ha néhány utcaseprő behatolna park területére! Megcsáklyázná a kukákat a Greenpeace, mint ahogy a japán bálnavadász hajókkal tették?
Befejezésül – a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül – itt van Hofi Géza egy örökbecsűje az utcaseprésről:

 https://www.youtube.com/watch?v=_rPQWIkqGEwv

Október 9, szombat

Kicsit előreszaladunk most az időben, a Che Guevarás pólók okán. Ez teljesen olyan volt, mint amikor az ördögöt a falra festjük, és az megjelenik.
Épp csak végeztünk pénteken este az előző naplórészlettel, amikor lementünk szombaton délben a térre.
Nem volt banánérlelő hőség, a park szinte teljesen üres volt. Még azok a munkások is elmentek – minibuszostól – akik a gyerekjátszótéren a hinták alatti, elkopott műanyag-lapokat cserélték ki újra.

Most így néz ki az új borítás:

Még Usain Bolt is futhatna rajta, ha egy kicsivel hosszabb lenne a pálya.

Ha már Usain Bolt, akit érdekel, megnézheti itt, hogyan futott ez a fazon világcsúcsot:

http://videa.hu/videok/sport/bolt-9.58-vilagcsucs-usain-oYt43o3T3N1rTxG5

És miközben ezt nézegettük – mármint nem a videót, hanem az új borítást – váratlanul megjelent a Mechwart szobor irányából egy csapat srác. Tűzpiros trikóban, amelyen jól láthatóan Che Guevara arcképe volt. Először tényleg úgy néztek ki, mintha Thürmer Gyula pártjának az ifjúsági tagozata készült volna hozzá egy választási kisgyűléshez.

De miután egyre többen érkeztek, és mi lefényképeztük őket,

az egyik odajött hozzánk megkérdezni, hogy mivégre a nagy érdeklődés.

Mikor megmondtuk, hogy a trikó miatt van, a srác azt állította, hogy ez olyan, mint a Rorschach-teszt. Lehet, hogy Guevara, de lehet, hogy Vízkereszt. Vagy amit akartok.

Itt van amúgy, amit a Rohrschach tesztről tudni lehet:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Rorschach-teszt

Hát, meglehet, hogy részigazsága volt a srácnak, aki elektromérnök-hallgató egyébként. De erről mégis az a vicc jutott az eszünkbe, amikor a tag elmegy a pszichiáterhez. Aki lerajzol neki egy négyzetet és megkérdezi:

-Mi ez?
-Punci – válaszolja a tag.
Erre a pszchiáter rajzol egy kört.
-És ez mi? – kérdezi.
-Punci – vágja rá a tag.
A pszichiátert azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Rajzol egy háromszöget.
-És ez?
-Mi lenne? Punci – mondja a tag.
-Hát magának csak ilyesmi jár folyton az eszébe?
-Én tehetek róla – kérdi a tag. Amikor a doktor úr rajzol folyton malac dolgokat?

Na, a lényeg, hogy Che Guevara azokon a trikókon csak Guevarára hasonlított. Lángvörös alapon, államosított fazonú baszk sityakban, ahogy illik.
Ja, a srác még elmesélte, hogy most van a Schönherz Qpa. Amin ők itt épp részt vesznek az októberi ködben.
Hogy mi az, annak itt utána lehet nézni:  

http://hu.wikipedia.org/wiki/Sch%C3%B6nherz-kupa  

És búcsúzóul még itt vannak a srácok, kupázás előtti testhelyzetben:

Már nem a forradalmároké a jövő, hanem a villamosmérnököké!
De ki a túró volt az a Schönherz? Mert hogy nem Kubában öntözte benzinnel a forradalom lángját, az tuti!
Persze tudom: a google a barátunk!
A lényeg, hogy Schönherz nem Kubában volt forradalmár, hanem Budapesten utca. Többek között persze.
Kubában és később még számos más helyen, Che Guevara tevékenykedett, hogy a forradalom nevében megdöntse a világkapitalizmust. Mit mondjak: csúnyán végezte. Erről bővebben a már említett, Moldova nevűnek a Napló című dolgozatából lehet olvasgatni. Mert néha olvasni is kell, nem ám csak a valóvilág! Hozzánk viszont szinte az összes világforradalmár eljutott, hogy kipihenje a permanens küzdelem fáradalmait.
Így például Castro is, aki itt "fídelt" a Club Aligában, a róla elnevezett villában.
 

Na, ez az! Mediterrán külcsín, pínia a tornác előtt. Mohával borított háztető az amerikai kém-műholdak ellen.
Én meg ott őrzöm a bejáratot, mint Cerberus az Alvilágot.

Augusztus 22-27.

A második aligai nyaralás, a szezonzárás előtti melegben. 
Korábban ígértem, hogy beszámolok a nyaralásainkról a Club Aligában.
Most, hogy van egy csöpp időm rá, belekezdek.

A Papa a komplexumot működtető cégnél dolgozott évekig. Előtte meg szinte az összes igazgatóval együtt, évtizedekig. De hát a barátságok nem mindig az öröklétig szólnak. Így ugyanazt a tíz százalékos kedvezményt kaptuk, mint amit a kötegyáni bakter családja is megkapna, ha nagyon kérné.
Jóllehet, a bakter nem csinál nekik reklámot, mint mi itt.
Pedig a szállodák (mert ott több is van) szinte teljesen üresek voltak. A megérkezésünk utáni első reggelem mindössze 14 vendég jött le reggelizni. Ez elég kevésnek tűnt, főleg annak a fényében, hogy csak péntekig maradhattunk, mert egy háromezer (!) fős rendezvény miatt nem volt szabad szoba.
Csak közbevetőleg: ez a tábla itt, az előző rendezvény után maradt itt:

Látszik, ugye? "Belpni TIL-OS!"
Idézet vége!
Hát nem valószínű, hogy a Tudományos Akadémia levelező tagjai tartottak hétvégi, ökörsütéssel egybekötött konferenciát!
De visszatérve az előbbiekre: én csak egy egyszerű kiskutya vagyok, nem értek a szállodai értékesítéshez. Gyanítom azonban, hogy számos olyan üdülőhely és szálloda van a világon, amelyet a tulajdonosok úgy próbálnak megtölteni, hogy a hétvégéken, amikor mindenképp sokan vennék igénybe a szállást, magasabb-, a hét többi napján pedig alacsonyabb árakon adják ki a szobákat. Sőt, valahol azt hallottam egyszer, hogy ha a vendég legalább a reggeli árát kifizeti, már megéri a szállodának a szobát kiadni.
Persze lehet az is, hogy aki ezt mondta, nem értett a szállodai értékesítéshez.
De a lényeg az, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Minden nap a teraszon reggeliztünk, sokat fürödtünk, horgásztunk. Olyan sok halat nem fogtunk ugyan, mint az első nyaraláskor, júniusban, de azért volt, aki sokat fogott.
Például az a srác, akié ez az öreg motoros bárka. A képen éppen egy nagyobb pontyot fáraszt.

A hajó neve – amint a képen látszik is – Forrest Gump.
Ő volt az a fickó (Tom Hanks)  – mármint a filmben – aki mindent tudott a rákhalászatról. Na, ez a srác meg mindent tud a balatoni halakról. Mint kiderült, vállal bérhorgásztatást is. Aki nagyon szeretne halat fogni, és nem sajnál rá pár ezrest, keresse meg!
Jóval nagyobb élmény, mint egy fél láda sörtől a fűbe hányni. Nem szeretnék pikírtnek látszani, de találtunk a kikötő előtti réten egy akkora tételt, aminek a tulajdonosa a söröket vélhetően egy komolyabb tétel pizza után küldte le.
Na, ki tudja mi van a "hányásos pizzán"?
Sárgarépa, kukorica, zöldborsó.
Bocs, ha valakinek ez a kedvence!
De vitorlázzunk vissza kellemesebb vizekre!
Közvetlenül a Forrest Gump mellett áll a Nemere, a Balaton leghíresebb vitorlás hajója. Amelyik csaknem 50 éve tartja a balatoni Kékszalag rekordját.
Erről itt lehet olvasni:   

http://www.nemere2.hu/nemere-kekszalag-1955-.html

Maga a hajó pedig így néz ki:

A kikötő tele van 10-20 milliós hajókkal, de nekünk ez a kettő tetszett a legjobban. Úgyhogy a Nemeréről itt van még egy kép:

Látszik rajta, hogy mestermunka, és nem műanyag-öntődében készült, mint egy kínai cipőtalp. Egyébként egy ennél jóval kisebb hajóra meg is hívtak minket egy félnapos vitorlázásra, de nem annál készítettünk családi képet, hanem ennél:

De találhatók itt más hírességek is. Például a Castro-, vagy a Kádár villa. Mert – ha valaki nem tudná – az volt valaha a Magyar Szocialista Munkáspárt üdülője. Ahol az elvtársak nyaranta kipihenték a mozgalom fáradalmait. Ahogy az egykori, keletnémet elvtársak ezt mondták, „Die Genossen geniessen.” Magyarul: az elvtársak élveznek.
Azután elmúlt a párt, el a rendszer, és csak a nyugdíjasok könnyes visszaemlékezéseiben maradtak meg a daliás idők. Amikor még a gyárból, az aktatáskában hazahozott darabokból, össze lehetett állítani a kerti sufniban egy T-34-es tankot is akár.
Mert a mienk volt az ország, és magunknak vittük haza.
Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy akik most fürdőjegyre várnak a reumatológián, azok akkoriban sörmeccseket játszottak a Marczibányi téri salakos focipályán. A nadrágjukat pedig nem a hózentráger tartotta, hanem a „lelkesedés”. De mivel akkor voltak fiatalok, úgy emlékeznek vissza erre a korra, mint dédapáik Kossuth Lajosra, aki leborult a nemzet nagysága előtt.
Így lett ez egy retro-korszak: Tibi csokival, Che-guevarás pólókkal, és a fradikolbász iránt érzett, olthatatlan vággyal. De sajnos az emlékek megkoptak, mint öreg házőrző nyakán a nyakörv alatt a szőr. A Kádár villa – ha arra járnak, nézzék meg – nem igazán tűnik fényűzőnek immár. Inkább egy romhalmaznak.

De erről majd egy másik fejezetben!

Szeptember 29. csütörtök

(Megáll az eszem, ebben a hónapban kedd nem is volt?????????????)

Már egy hete annak, hogy a dokinál voltunk a Batthyány utcában, de még nem sokat javult az állapotom. Dacára a szurinak, a naponta szedett gyógyszereknek, meg a mézzel kevert tojássárgájának, amit az esti séta után kapok, az állapotom nem javul.

Sokat cikákolok esténként – olykor még egy kis slájm is feljön – de még az esti játék közben is gyakran megállok pihenni: nem bírja a tüdőm a futást. Vagy még inkább: a port. Mert az száll ám, amikor 4-5 kutya rohangászik eszeveszetten a futtatóban. Néha még a gazdik is köhögnek egyet-kettőt.

Valaki említette is, hogy ez kész szilikózis. Én nem tudom, mi az, de állítólag gyakori betegség a bányászoknál, kőfaragóknál. Meg másoknál is, akik fejtetőig porban dolgoznak.

És ez egy nagyon veszélyes betegség.

Állítólag Moldova első regényének hőse, Mandarin a híres vagány is ebbe halt bele. Ő ugyanis, hogy elkerülje a katonaságot, kakaóport szívott fel az orrán át, a tüdejébe, hogy úgy nézzen ki: tüdőbaja van.

Hát ilyen az, amikor valakinek valami túlzottan jól bejön.

De vissza ismét a kennel-köhögéshez!

Egyetlen orvosi javaslat volt csak, amit nem tartottunk be. Ez pedig az, hogy nem szabad rohangászni. Ez persze butaság, mert ki látott már kutyákat állva – pláne ülve! – játszani? Nem sakk ez! És nem is rablóulti.
Na mindegy!
Kiderült, hogy nem lesz esti játszás a Papkertben, hanem helyette a Margitszigetre megyünk.
Persze a Sziget is nagyon érdekes tud lenni, annak, aki szereti.
Ott van mindjárt a szökőkút. Nem olyan szép, mint a mienk a parkban, de sokkal nagyobb. És ráadásul zenél is. Amikor ott jártunk, épp Liszt, Magyar táncok című darabját adták elő a budapesti szimpatikusok.

Nagyzenekarral, és csapvízzel.

Sok kutyával találkoztunk, de sajnos nem lehetett rohangászni velük, mert ugye amíg köhögök, nem futkoshatok: vigyáznom kell a tüdőmre.
De így is kellemes séta volt a fűben. Nézelődtünk, sétáltunk, jól éreztük magunkat.

Láttunk útközben egy nagyon érdekes fát. Így nézett ki.

Nem tudom, hogy mindenki ismeri-e Philemon és Baucis történetét?
Röviden elmesélem.
A két öreg megvendégelte az isteneket, akik jótettet adva a jótettért cserébe, teljesítették az öregek kérését, hogy egyiknek se kelljen látni a másik sírját. És amikor a vég elérkezett, mindketten fává változtak.

De aki szeretné jobban megismerni a történetet, annak beteszem ide Ovidiustól az eredeti vers fordítását az Átváltozásokból. Azért is érdemes elolvasni, mert ilyen hexameter csak a görög és a magyar nyelvben létezik.
Hiába volt Goethe, vagy Milton nagy költő, egy fia hexameterre sem futotta tőlük!

 http://megidezett.blogter.hu/310958/ovidius_atvaltozasok

 Utána hazamentünk. Jó, hogy már fel lehet szállni a hatos villamosra a Margit-hídon, mert a gyaloglás az iszonyú tömegben, az emberek lába alatt, végig, egészen hazáig, nagyon kellemetlen volt.
Ezért nem is jártunk ki sűrűn. De amikor kint voltunk tavasszal már szépen nyíltak a virágok, sütött a nap. Így nézett ki akkor az úgynevezett francia kert:

És megálltunk egy fénykép erejéig Madách Imre szobránál is. Ő írta Az ember tragédiáját. Elég sok csúnya dolgot megírt az emberiség történetéből, de arra ő sem gondolt, hogy eljön egy kor, amikor majd egy idióta levágja vasfűrésszel az ő bronzszobra kezéből a tollat, csak hogy két fröccsöt vehessen az árán.
De a szobor legalább megmaradt!
És ott vagyunk mi is!

Mármint a Papa, a Csöppke, meg én.
A Csöppke az egyik unokatesóm, a Zserbó meg a másik. Róluk majd valami családi esemény alkalmával fogok írni.
Addig csókmák mindenkinek!
 

Szeptember 22. csütörtök

 Mivel egyre többet köhögtem, és olykor fulladtam – meg ennek következtében néha hánytam is – el kellett mennünk az orvoshoz. Nem volt vitás, hogy ez kennel-köhögés, amit az egyik legkedvesebb cimborámtól, Bogyótól kaptam el a játék közben. Nagyon szeretünk játszani, de persze a magunk módján. Én az ő fülét szoktam cibálni, ő meg igyekszik fölém kerekedni, és akkor a torkomat harapdálja.

A képen éppen két tűz közé szorultam: előttem Bambusz, mögöttem Bogyó.

És itt már támadááááááááááááááááááás van!

Ez nagyon jó játék, kár, hogy csak a kutyás emberek nem értik!
Utána nagyokat szoktunk rohanni, körbe-körbe. Ennek Bogyó az igazi specialistája. Először felrohan a dombra, majd be a kerítés melletti rekettyésbe. Csak úgy surrog a lábunk alatt a száraz avar. A felnőttek (az emberekre gondolok) ezt nem nagyon szeretik, mert a rekettyésbe néha van egy-egy halom szar.

Ne szépítsük a dolgokat, nem kaki az, hanem szar!

És mellette egy-két darab papír, amiből kiderült, hogy nem kutya hagyta ott, hanem valami emberszabású lény.
Na, visszatérve a kennel-köhögésre, azt sikerült Bogyótól elkapnom. Ő már rég a javulás útjára lépett – lándzsás útifű-szirupot írt fel neki az orvos – amikor én elkezdtem köhögni.
De nagyon csúnyán.
Mondom én ezt, habár szépen köhögni valakit még az öregapám sem hallott. Ezt a betegséget állítólag az amerikai katonák hozták be a második világháború alatt. Amikor is a hadsereg a kutyákat mégsem tarthatta a körletekben, ahol szigorú rend uralkodott. 
Hanem kint, kennelekben, ahol az volt a fűtés, hogy a kutyák sűrűn voltak.

Magáról a betegségről itt olvashatsz:

 http://www.szatmar.ro/content/view/6896/108/

Na mindegy, elmentünk az orvoshoz a Batthyány utcai rendelőbe, ahol rögtön kaptam egy szurit. Olyanok ezek az orvosok, mint a kozák dzsidások: először szúrnak, utána kérdeznek.
Erről Petőfi tudott volna mesélni.
De már nem tud!

Ilyen volt a rendelő:

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki kifejezetten utálja, hogy furcsa-szagú idegenek tapogatják, miközben lázmérőt dugnak az alfelébe.
Jaj, erről van egy történet!
Amerikai diákcsoport a négycsillagos budapesti szállodában. Mindenkinek van valami baja. Van aki csak túlsúlyos. Ez még elmegy, bár én nem cserélnék vele! Mások nem szoktak hozzá az itteni koszthoz, amely egy kicsit fűszeresebb, de főleg zsírosabb, mint a mekiben a sajtburger. Ők hasmenéssel küszködnek. Akik a legrosszabbul jártak, azoknak hasmenésük is van, meg köhögnek is. Hogy a kettő együtt mivel járhat, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.
Az egyik beteg odaáll a recepció elé és megkérdezi, volna-e lázmérő.
Volna. 500 forint, Ennyi a patikában is.
De miért kell megvenni - kérdezi a tengerentúli húszéves - hiszen csak egy szimpla lázmérésre kell. Nos azért - válaszolja barátságosan a recepciós - mert van, aki hónaljban, van, aki análisan és van, aki orálisan méri. Ez szokás dolga. De messze nem mindegy, hogy ki ki után következik.
Végül ez maradt a rendelőben utánunk:

Meg a karbolszag.
És – ahogy a költő írta – elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt.
De csak majdnem!

Szeptember 15. ismét csak csütörtök.

 Ez a szeptember már csak egy ilyen hónap, hogy minden csütörtök csütörtökre esik.
Ma végre szeretném bemutatni a kutyakertet. Ahol játszani szoktunk. Nem akarok óriási reklámot csinálni neki: így is elég sokan vagyunk már. És egyre jönnek újabb és újabb kiskutyák, akik hírét veszik, hogy ez a legvidámabb kutyafuttató a környéken. Meg nem az a legfontosabb, hogy mekkora a tér és milyen zöld a legelő, hisz nem vagyunk mi birkák!

Persze néha lerágunk néhány fűszálat, amelytől helyrejön a gyomrunk. Ha pedig mégsem jönne helyre, akkor ami korábban benne volt, az megy helyre,

Olyankor a gazdák rohannak, szórják rá a homokot, eltakarítják, és dobják a szemétbe.

A kutyakert egyébként a Papkert helyén van, a második kerületi önkormányzat épülete mögött. Az önkormányzat épülete amúgy így néz ki:

Kicsit szocreál, kicsit nagyobb, mint az izlandi parlament, de nem kell folyton a kákán is csomót keresni! Mert ha valaki egy csomót akar keresni, az menjen el a tőzsdére alkusznak!  

Az önkormányzat épülete mögött terül el a Papkert. Azért hívják így, mert régen a papoké volt. Pontosabban a ferences szerzeteseké. De az övék sem a kezdetektől, mert eredetileg ez egy Ágostonrendi templom és rendház volt. Azután a XVIII. században, II. Jóska, a kalapos-király úgy döntött, hogy csak a betegápoló és a tanító rendek maradhatnak meg, A többi mehet Isten hírével, amerre lát.

Csaknem kétszáz évvel később, egy újabb Jóska úgy gondolta, hogy papokra egyáltalán nincs szükség. És az ő útmutatása alapján, Magyarországon is megszüntették a szerzetesrendeket. Végül azután néhány rend, rendház és iskola megmaradhatott. De az itteni rendházhoz tartozó gyümölcsöst és konyhakertet elvette az állam. A kert helyére épült később az Autóklub központi épületegyüttese, egy parkoló, egy focipálya a srácoknak, és a kutyafuttató. És ez a kutyafuttató a miénk! Szabályos órarendje van, mint az iskoláknak: reggel vegyesen jönnek a kutyák, a nagytestű juhászkutyáktól, a mélynövésű tacskókig. Ugyanez a helyzet késő este is.

De délután fél hattól fél hétig – illetve most már öttől-hatig – csak a mienk a pálya.

Persze betévedhet olyankor is bárki, nem utáljuk ki, ha rendesen viselkedik.

De azért az a legjobb, ha a nagyok a nagyokkal, a kicsit a kicsikkel játszanak. Kivételek persze lehetnek, tessék csak ezt a képet alaposan megnézni itt!

Tehát nem mindig igaz az a mondás, hogy mindig az erősebb kutya él házaséletet!
Pontosabban: ő is! :)

(Szeptember 9. péntek.)

 Ma lettem 1 éves.

Ami egy kutyánál 14 éves kort jelent, ha emberre vetítjük. Általában úgy számoljuk, hogy ami a kutyáknál 1 év, az az embereknél 7. De az első évet duplán számítjuk. (Mint a vasutasoknál a tengelyen töltött éveket.)

Egy kiskutya ugyanis 1 éves korára már ivarérett. És ahogy a természeti népeknél ilyenkor megtörténik a beavatás, felnőttnek számít a kiskutya is.

Sajnos az ünneplést el kellett halasztani, mert az egész család össze akart jönni erre a nagy alkalomra. Így azután vasárnapra készült el az ünnepi ebéd, meg az én tortám.

Persze ne dobostortára tessék gondolni, mert az egy kiskutyának csak szenvedés. A vajkrémtől hasmenése lesz, a piskótától hízik, a tetején lévő cukormáz pedig árt a fogaknak.

Az én tortám tehát egy igazi kutyatorta volt.

Csirkenyakból készült – némi csirkemell-filé és sárgarépa is bele lett főzve. A sok csonttól a lé egy teáscsészében összeállt kocsonyának. A végén, amikor a tálkámra ki lett borítva –Nagybudapesti Horgászok Egyesülete 1947-1987 (hurrá!) – nagyon jól mutatott a sárgarépával, főtt csirkemellel töltött, aszpikos torta.

Pláne egy masnival átkötött gyertyával a tetején.

A többiek pezsgőt is ittak, de abból én nem kaptam egy kortyot sem.

Pedig szeretem!

Nem hiszik? Pedig így van!

Hallgassák csak meg ezt a dalt!

https://www.youtube.com/watch?v=W6RsMCnSxZA

Metró együttes. Abból az időből, amikor még jobb volt állítólag a levegő és az ökröknek nagyobb volt a feje.

De visszatérve a tortámra, akkora volt, hogy egy álló helyemben meg sem tudtam enni az egészet. Így nézett ki, tessék megtekinteni! Csak beleenni nem szabad, mert az enyém!!Így azután este, amikor véget ért a játék, a déli maradékot az arcomba toltam. Nem maradt egy falat sem. A recept egyébként annyira népszerű lett, hogy Bogyó is ilyen tortát kapott szülinapjára.

Így néztem ki egyébként aznap este, két rohangászás között:

A Summer gazdája fényképezett le mobillal.

Augusztus 13. szombat

Nem lehet tudni, hogy az előző este volt-e ultiparti a parkolóban, vagy az egyik padon esetleg. Azt sem lehet tudni, hogy valaki elbukta-e az ultiját – esetleg a betlijét – de a lényeg az, hogy az illetők szétszórtak a fűben egy fél pakli kártyát.

Ez itt a piros hetes és a makk alsó például:

Persze volt itt még makk felső is, a kártyán Tell Vilmos látható, és még jó pár másik, svájci szabadságharcos képe.
De hogyan kerültek svájci szabadsághősök a „magyar kártyára”?
Hát így:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_k%C3%A1rtya 

De találtunk már viszkis poharat, fél pár elhagyott cipőt, és még egy csomó más – sajnos teljesen érdektelen – dolgot is.

Mit gondolnak, hogy mi ez?

Augusztus 6. szombat

Néha kicsit esett az eső, néha meg nagyon. Állítólag jót tesz a gombáknak. Mondták valamelyik híradóban, hogy a hegyekben – én még nem láttam hegyet életemben, csak azt a dombot, amin az önkormányzat áll – kosárszám szedik a gombát a jóemberek.

Persze, aki kevéssel is beéri, az itt is találhat a parkban, a fű között. Nem könnyű megtalálni őket, mert a fű már akkorára nőtt, hogy nekem szinte tö…rzsközépig ér.

De egy gombát lefényképeztünk azért. Ti tudjátok, hogy ez milyen gomba?

Hivatalosan változékony tinorú. De a népnyelv csak sátánvargányának hívja. Azért változékony egyébként, mert ha megnyomják egy kicsit a szivacsos belsejét, a sárga belső rész kékeszöldre változik.

Ilyenre:

A Papa mesélt erről egy történetet.

Régebben sokat sétált a lányaival a Kecskehegy felé. Nem az a kimondottan gombatermő vidék, de találtak azért ebből a tinorúból vagy 5-6 darabot. Ami lehetett vagy egy kiló. Csak úgy hazavinni nem merték persze, hanem elvitték a Széll Kálmán térre, amely akkor még a Moszkva tér névre hallgatott, és ott megmutatták az épp kávézó, két gombaszakértőnek. Azok valamiért épp jókedvükben voltak, és a következőket mondták:

-Mindenkivel kidobatjuk ugyan, de mi zabáljuk kilószám.

A Papáék jót nevettek ezen, de azért inkább ők is kidobták.

Mert ugyan a villanyszerelő is kibírja, ha megcsapja a 220, de aki a szerencséjét akarja kipróbálni, az jobb, ha lottózik.

Engem egyébként a gombák egyáltalán nem érdekelnek. A bokrok és a fák viszont annál inkább. Egy öreg bükkfa törzsén, a park sarkában, több információt lehet találni, mint az indexen. Csak olvasni kell tudni hozzá!

Meg lehet tudni belőlük, hogy ki járt itt, mikor, és azt is, hogy rendes ember-e a gazdája.

Mert – mint ahogy a kutyák sokfélék – az emberek is azok.

Az az ember például, aki feltehetően ellopott egy motorbiciklit, a lopásgátló láncot pedig behajította a parkba, egy fa tövébe, valószínűleg nem tartozik a rendes emberek közé...

És ő már nyilván nem tartott attól, hogy tőle is ellopják a motort.

Azóta talán már szét is bontotta.

Mint ahogy azt a pakli kártyát is szétbontotta valaki, aminek néhány lapját, pár nappal később találtuk meg a fűben.

Jól tette a Papa, hogy tegnap ment el horgászni! Ugyan már hétfőn jelezték a meteorológusok, hogy ma, nyugat felől felhősödés várható. De azt nem mondta senki, hogy már kora reggel esni fog az eső, a Dunántúlon pedig sárga riasztás lesz. A reggeli séta még, úgy ahogy megjárta, de délben már esőkabátban mentem le pár percre, a térre. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy a téren a szökőkút újra működött.

Én egy egyszerű kiskutya vagyok csak, így nem hinném, hogy nekem bárki el tudná magyarázni, hogy egy komplett, parki világítás hibáját hogyan tudta a gonosz ellenség úgy elrejteni, hogy hat napon át kellett keresni.

De menjünk tovább!

Délutánra elállt az eső, és így remekül tudtunk játszani a többiekkel.

A legjobb hír viszont az volt, hogy a tegnapelőtt talált kiskutyának – lehet, hogy Bambi lesz a neve – sikerült új gazdát találni. Megkapott minden oltást, féregtelenítés is volt.

Szóval átment szegény minden tortúrán, amin egy védtelen, kidobott kutyának át kell esnie.

Persze az elaltatáshoz képest ez maga a mennyország.

Ja! Az esti séta egyetlen érdekes eseménye az volt, hogy a park bejárata mellett álló két, szemetes konténer mellett egy pár mankót találtunk. Az ilyesmi általában nem ritka jelenség egy olyan búcsújáróhelyen, mint mondjuk Lourdes, vagy esetleg Máriagyűd. de a Mechwart tér nem tartozik ezek közé. Lehet, hogy ennek ellenére értesíteni kellene valakit Pápán?

Sajnos, sötét volt már, így nem tudtuk lefényképezni, de elhatároztuk, hogy ha holnap reggel még ott lesznek, lefényképezi őket.

Nem hittem a szememnek, de még másnap délben is oda voltak támasztva a falnak.

Bár meglehet, hogy épp az a bácsi jön értük, aki a lépcsőn ballag lefelé.

Visszatérve az esőre: nemcsak mi, kutyák, szenvedünk ettől az – augusztusban jött – októberi időjárástól. Láttam a tévében – szoktam nézni a tévét, ha van benne valami érdekes (az időjárás-jelentés feltétlenül az!) – hogy a Balatonon nyaralók szenvednek. De szenvednek azok is, akik a nyaralókból élnének. Szomorú ez, hisz mindenki rosszul jár.

Én – ezt azért lekopogom – nagyon jól jártam az idei nyaralással, amely életem első nyaralása volt, mivel szeptember 9-én születtem.

De erről a nyaralásról, amely egy igazi retró-buli volt a Club-Aligában, majd egy másik fejezetben számolok be.

Aggódtam az esti séta miatt. A Papa – így hívom a gazdámat, aki a névadó keresztapám is egyben – hajnalban horgászni ment. Így kissé bizonytalanná vált a délutáni séta. Pedig ez a nap fénypontja nálam. Egy óra, másfél óra rohangászás és küzdelem (nem vérre menő, nem kell megijedni!) a cimborákkal. Azt mondják, hogy nálam mindegyik nagyobb, de én ezt kétlem! Volt már rá eset ugyan, hogy a földre is kerültem, de a közmondás szerint nem az a legény, aki adja, hanem az, aki állja. Ráadásul ez csak egy csel a részemről. Olyankor alkalmazom, ha lanyhulni látszik a játék. A folytatáshoz kell egy kis sikerélmény a többi gyereknek.

Merthogy gyerekek vagyunk.

Legalábbis a legtöbben.

És ezért ugyanúgy játszunk, mint a farkas, vagy az oroszlánkölykök, akik így készülnek az életre. Ezért mosolyogjuk meg azokat, akik a hörgésekkel tarkított küzdelmeink láttán rögtön rendőrt hívnának. Vagy legalábbis az állatvédőket.

Idejében szólnék tehát: ez nem egy kutyaviadal, hanem mi így játszunk!

Érkezett ma egy új pajtás is. Rettentő félénk volt, nem lehetett vele játszani. Állítólag előző este találták a vaksötét Mechwart téren.

A Mechwart tér amúgy általában így néz ki.

A Papa szerint a város legszebb parkja.

Hát nem tudom, komoly összehasonlítási alapom nincs, mert én eddig csak itt jártam. Meg a Margitszigeten, néhányszor. Szépnek szép volt ugyan, de ott általában csak pórázon lehet közlekedni. Egyszer póráz nélkül szaladgáltam, és gyanútlanul odamentem valakihez. Kedves asszonynak látszott, az IQ meg egy kiskutya szintjéről nem látszik. Felvett, ölelgetni kezdett, majd lassan elindult velem a Sziget vége felé. Amikor a gazdám rettenetesen letolta, látszott rajta, hogy nem is érti, miért.

És ha én egy aranyos bernáthegyi lettem volna? Vagy egy póniló? Akkor is felvesz?

Úgyhogy most szólnék, hogy mások, nagyon aranyos kiskutyáit ne tessék ölbe venni!

A gügyögés sem egy olyan tevékenység, amiért az Akadémia meghívna minket a tagjai sorába, de az még elfogadható.

Szóval a tündibündizés, meg a pinkypudlizás az elmegy.

Az esti séta viszont pocsék volt. A park töksötét volt, a kutyakert nemkülönben. Pedig már péntek este jelezték többen is az Elektromos Műveknek, hogy valami gond lehet az áramszolgáltatással. Ennek immár öt napja. Azóta szóltak – gondolom én – még vagy párszázan. Ha én ennyi figyelmeztetésből nem értenék, buta kutyának tartanának. Így az esti séta a Központi Statisztikai Hivatal naposabbik oldalának a megtekintését jelentette. 

Sem születésnapon nincs, sem a Jófejek Világnapját nem ma tartják, én mégis úgy gondoltam, hogy ma kezdek bele egy naplóírásba. Napló - hogy a költőt idézzem – amellyel meglepem, e Mechwart téri szegleten, magam, magam.

Idézet vége.

De kezdjük a bemutatkozással!

Charlie vagyok. Charlie Firpo, Terrence Hill után szabadon.

De elsősorban törpe pinscher. Rólam és fajtársaimról rengeteg információt lehet beszerezni az Interneten. De vannak, akik ezt mostanáig nem tették meg. Tulajdonképpen épp egy ilyen vita miatt fogtam bele a naplóírásba. Hogy így talán többen olvassák és tudják meg ezáltal, hogy a törpe pinscher nem kimondottan öleb! Kicsi vagyok ugyan, de ez még nem jelenti azt, hogy egyúttal egy túltenyésztett, miniatürizált idegbeteg is egyben.

A sziámi harcoshal is kicsi.

Hogy a fizetésekről ne is beszéljünk!

Aki tehát a fajtám eredetéről nem tévhitek alapján szeretne tájékozódni, az itt járhat utána:

http://www.haziallat.hu/kutya/kutyafajtak/torpe-pinscher/3809/

Tehát – nota bene! – mint ahogy ezt itt olvashatták is, ez a derék dr H.G. Reichenbach már 1836-ban foglalkozott az őseimmel. És ebben nem az a lényeg, hogy mit írt (habár az sem mellékes teljesen!), hanem az, hogy egyáltalán írt! Miközben nagytestű rokonomról, a dobermannról nem írhatott, mivel Herr Dobermann 1890. táján tenyésztette ki a róla elnevezett fajtát.

Ennélfogva ne tessék engem miniatürizált dobermannak tekinteni! Mert mi már voltunk, amikor a dobermannok még a fasorban sem voltak!

Köszönöm!

És akkor vágjunk bele a napi történésekbe!