Charlie naplója

A baleset

Folytatni akartam még a megkezdett téli regét, megvolt már a séták során összegyűjtött anyagom is, tele jópofa, vicces fotókkal, amikor megtörtént a baj.
A szomszéd mindig óvott attól, hogy engem a nagy kutyák közé vigyenek játszani, de hát úgy gondoltuk, hogy mégiscsak jó móka ez: rohangászni a játszótéren a többiekkel, labdát, korhadt faágat kirángatni a másik szájából, vagy egyszerűen csak vállalni a megmérettetést, hogy ki a gyorsabb, ki az ügyesebb.
A szomszéd bácsi meg – akihez be szoktam szaladni, ha nyitva az ajtaja, mert mindig el lehet lopni tőle vagy egy kocka csokit a padmalyról, vagy egy kellemesen rágható mosdószivacsot a fürdőszobából – nyilván csak irigységből mondja, mert hiányzik belőle a fiatalos lendület, meg a vagányság.
Hát nem!
Pont a vetélkedés kellős közepén következett be a tragédia. Nem igazi, de a család azért így élte meg.
Alighogy a Papa hazaért egy barátja temetéséről a Farkasrétről, átöltözött, hogy indulhassunk le a többiekkel játszani. Alig voltunk páran: a Bogyó haverom, a Bambusz, egy ismeretlen labrador – én legalábbis annak néztem (mármint nem havernak, de labradornak) – meg Zénó a kamasz airdale terrier.
Ez a Zénó roppant idétlenül tud viselkedni. Akkora, mint egy póniló, de mivel kiskorú még, folyton ugrabugrál, mint egy kelekótya. Persze ezt majd nyilván kinövi, de ez utólag a dolgokon már nem változtathat. Főleg azért, mert nem vagyok egyáltalán biztos benne, hogy ő ugrott rá a lábamra. Nagy volt a kavarodás, épp a Bogyó fülét szerettem volna leszerelni, amikor hirtelen elsötétült előttem a világ. Attól a pillanattól kezdve már semmire sem emlékszem, csak az iszonyú fájdalomra, ami végigfutott a lábam ujjától a testemen át az agyamig.
Csak utólag tudtam meg, amikor a papa hazatelefonált, hogy keresni kéne egy azonnali műtéti lehetőséget valahol – péntek este 6 óra volt – hogy ott fetrengtem magatehetetlenül a porban és szívet tépően sikoltoztam. Talán egy percig, talán még addig sem, mert a Papa rögtön odarohant, és a karjába vett.
Persze fogalma sem volt róla, hogy mi történhetett, én meg nem voltam abban a helyzetben, hogy elmondjam neki. Csak abból jött rá, hogy mi lehet a baj, hogy a bal mellső lábam élettelenül lógott.
Nem így, mert ez a kép már másnap délben készült, amikor egy kicsivel jobban is éreztem magam, és a fásli nem is engedett semmiféle mozgást.



És akkor jött a feladat, hogy mit is kéne tenni. A Bogyó gazdája felajánlotta, hogy elkísérnek minket az Orsiékhoz, a Medve utcai állatorvosi rendelőbe. Az út egy örökkévalóságig tartott, és a lábam borzasztóan fájt. Szinte minden utcasarkon sikoltottam egyet.
A doktornő épphogy csak ránézett a lábamra és már mondta is, hogy ez bizony törés. És mivel neki se röntgenje, se asszisztenciája egy műtéthez, felhívott egy rendelőt, ahol meg tudtak volna operálni még akkor este.
De sajnos ez nem jött össze, mert az ortopéd sebész elutazott, és csak vasárnapra lehetett volna a műtétet beütemezni.
Így megköszöntük a segítséget, és a Papa már onnan az utcáról felhívta otthon a Mamát, hogy találjon egy címet, ahol még aznap este ellátnak. Úgyhogy, mire hazaértünk, már nemcsak a cím, meg a telefonszám volt a kezünkben, hanem meg is tudtuk beszélni az ügyelettel, hogy máris indulunk: ezerrel kifelé az M3-ason, ahol nem messze a (világ egyetlen, szintbeli autópálya kereszteződésében álló) közlekedési lámpától van egy hihetetlenül jól felszerelt rendelő.
Öt perc alatt sorra kerültünk, de sajnos szinte az első pillanatban kiderült, hogy az altatásos műtét ma szóba sem jöhet, mert 5-kor meguzsonnáztam.
Ez hihetetlen! Amióta világ a világ (mármint nekem!), mindig a délutáni játszásból való hazaérkezésem után kapom meg a vacsimat. Ez volt az első kivétel, másfél év után.
A röntgenbe azért bevittek. Amikor tíz perc múlva a Mama kezébe adtak már így néztem ki.




A diagnózis pedig: szilánkos törés.
Az sem volt túl vigasztaló, hogy az orvos szerint ennél csúnyább bal könyöktörést nem sokat látott életében. Úgyhogy a műtét hétfő reggelre lett halasztva, altatóorvossal, asszisztenciával, ortopéd sebésszel, lélekharanggal.
Persze mindez az árban is jelentkezni fog: a Mama kéthavi nyugdíja biztosan rámegy.
Én pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy ehhez akár kommentárt is fűzzek, mert egy beteg kisgyereknél, vagy egy megkínzott kiskutyánál nincs esendőbb lény a földön.
Ez amúgy egy tipikus sportbaleset, számos európai és amerikai focistának, illetve kosarasnak jelentette ez a sportkarrierje végét.
Remélem, én megúszom!
Habár nálam meg ez volt a gyerekkor vége.

Éjszakára a Mama megpróbált leköltözni hozzám a padlóra, nehogy egy esetleges mászkálást követően még nagyobb legyen a baj, de valahogy sikerült kieszközölnöm, hogy aludjunk szépen fent az ágyon, ahogy szoktunk.
És jó volt minden, csak a Mama nem tudott elaludni hajnalig, a Papa meg dupla adag altatóval aludt, mert rémálmok gyötörték.
De vasárnap reggelre kisütött a nap. Kaptam fájdalomcsillapítót is, úgyhogy nem sikoltottam fel minden megfordulásnál, és délelőtt már a Papa ágyán is aludtam egy verset. Ebben a testhelyzetben:



Az ajtó előtt a rongyszőnyegen (akinek a patchwork szimpatikusabb, akkor azon) ülve pedig így.



A szomszéd bácsi csak egy pillantást vetett rám, amikor kint ültem az ajtó előtt, majd a fejét ingatva visszament a lakásba.
Akár őrá is gondolhatott Prévert, a francia költő, amikor egy versében azt írta, hogy "nem hiányzik belőle a próféták vattaszakálla."
A műtétről meg majd a jövő héten beszámolok.
Mókára ne számítson senki!