Picur
Gondolom, nem volt nehéz kitalálni, hogy nem én vagyok az első kutya a családban. Volt számos elődöm. Olyan is, aki a kutyákról szóló, népszerű könyvben mutatta be a nagyközönségnek, hogy milyen egy igazi dalmata.
Igazán tetszetős kép, egy fekete-fehér pettyes kutya, egy fekete-fehér csíkos takarón.
Egyszer talán majd meg tudjuk találni ezt a képet! Aramisnak hívták, és nem létezett olyan testhelyzet, amelyben ő ne vállalta volna a harcot.
De most a közvetlen elődömről, Picurról szeretnék egy kis ismertetőt a naplómban elhelyezni. Kérem, az ne zavarjon senkit, hogy ez az írás még az ezredforduló táján született!
Tehát nem én írtam, hanem a Papa.
Nézzétek ezt el neki!
De ha már eddig eljutottatok, olvassátok el!
Bejgli
Rögtön az újesztendő beköszöntét követően hírügynökségek ismét világgá repítették a hírt, hogy még mindig nem sikerült felvenni a kapcsolatot a Beagle-2 nevű marsjáróval, amely az Európai Közösség űrkutatásáért felelős illetékeseinek jóvoltából, és – tegyük hozzá – reményei szerint az óesztendő vége felé a Mars nevű bolygó felületén landolt.
A magam részéről én a kezdetektől fogva nem vártam különösebben sok eredményt ettől az akciótól. Két okból.
Feltéve, hogy van élet a Marson – ami ugye egyáltalán nem biztos, de akkor mire ez a nagy gezeresz – ki fog derülni, hogy ott sem fenékig tejfel. Nem lehet parkolni a belvárosban, a kölcsönkamatok mindig jelentősen meghaladják a betéti kamatokat, és az ottani boltok pultjain szépen felstószolt sonkaszeletek közé is becsempészik az absniclit. Ha pedig a magyar labdarúgó válogatott ellátogatna egyszer oda egy barátságos mérkőzés erejéig, megalázó vereséget szenvedne. Még akkor is, ha időközben kiderülne a tudományos kutatások révén, hogy a marslakóknak nincs is lábuk.
Akkor legfeljebb öngóllal.
A másik ok az űrprogram, pontosabban az annak lényegét adó önjáró laboratórium elnevezése. Hogy ne kelljen a kedves olvasónak az írás elejéhez visszatérnie: Beagle-2. Hogy a kettes ez esetben mit jelent, arra vonatkozóan az illetékesek nem tudtak, vagy nem akartak felvilágosítással szolgálni. Létezett nyilván már egy Beagle-1 is korábban, amely szintén sikertelenül landolt valahol, és a szép hagyományokhoz ugye ragaszkodik az ember.
Maga a beagle név egyébként egy angolszász kutyafajtát jelöl, amelyet a szigetországban, a korábban oly divatos rókavadászat hatékonyságát növelendő tenyésztettek ki. A briteknek mániájuk az ilyesmi, akárcsak a fűnyírás, meg a teázás. Kiváló szaglása miatt ezt a kutyafajtát újabban időnként kábítószer keresésére is használják. Állítólag letartóztattak egyszer egy embert, a londoni Heathrow repülőtéren, aki előző napon beszélt telefonon egy nepperrel. A kutya ezt is megérezte rajta.
Szaglás tekintetében egyszerűen utolérhetetlenek ezek az ebek. A problémát az okozza, hogy minőségük tudatában kissé önfejűek.
Ezt onnan tudom, hogy pont egy ilyen kutyára – a magyar fajtamegjelölés: kopó – úgy két évvel ezelőtt szert tennünk. Nekem ugyan mindössze a finanszírozás oldaláról volt némi szerepem ebben, az akció lényeges paramétereiben a családi nőtanács tagjai – a feleségem és a lányom – állapodtak meg a távollétemben, miután a főcsapás irányát, a kutya fajtájának meghatározásával sikerült kijelölniük. Ezután telefonon kapcsolatba léptek egy vidéki ebtenyésztővel, aki apróhirdetések útján kínálta eladásra a portékáját. Mint a reménykeltő híradásokból kiderült, az épp született fészekalj két szukát és öt kant tartalmazott, amely a választás széles spektrumát biztosította az érdeklődők számára.
Sajnos, a karácsonyt megelőző zűrzavarban nem állt módunkban beiktatni egy félnapos vidéki kirándulást, így amikor a nejem a két ünnep közt ismét érdeklődött telefonilag, kiderült, hogy három egyed már napokkal előbb elkelt. Nyilván bekerültek a karácsonyfa alá. A tenyésztő azonban megnyugtatásképp közölte, hogy a legkiválóbb egyedek ez idő szerint még nála tartózkodnak. Ám esett időközben némi hó is, így átmenetileg a sarki közértbe való lemenés is komoly kihívásnak tűnt. Ezért a kölyökkutya beszerzése némi halasztást szenvedett.
Vízkeresztre azonban javulni látszottak a közlekedésmeteorológiai előrejelzések, így a másnap reggeli indulásnak már nem volt komolyabb akadálya. Sőt. Egyre sürgetőbbé vált, mert az időközben kapott telefoni információ szerint, a kínálat időközben mindössze kétfőnyire csappant. A tenyésztő azonban ismét megnyugtatta a nejemet, hogy a két leggyönyörűbb példány még mindig ott lézeng a sufniban.
Amikor azon véleményemnek próbáltam hangot adni, hogy eszerint a többit nyilván vakvezetőnek vitték a leendő tulajdonosok, a véleményemmel kisebbségbe kerültem. Ráadásul a lányom még ki is oktatott, azzal a bizonyos öntudatos rezgéssel a hangjában.
Sajnos – ilyen a sors – amikor mintegy háromórás autózást követően megérkeztünk az adásvétel helyszínére – leszámítva az udvaron rajcsúrozó, mintegy húszfőnyi genetikai állományt – már csak egyetlen kiskutyát volt alkalmunk a vásárlás céljából alaposabban megszemlélni. Akkora volt, hogy még egy közepes méretű macska is azt mondta volna rá, hogy ennivaló. Kicsit bizonytalanul állt fogpiszkáló-vékonyságú lábain, és épp azzal volt elfoglalva, hogy egy hihetetlen méretű tócsát helyezzen el a konyha közepén. Mintegy empirikusan bizonyítva ezzel némely autókereskedők azon állítását, miszerint valami lehet jóval nagyobb belülről, mint kívülről.
- Mondtam, hogy ez a legéletrevalóbb – sugárzott a derék üzletember, és a tócsára további ügyet sem vetve, elém tolt a viaszosvászon asztalterítőn egy teleírt, kockás irkalapot, amely a „adásvételi szerződés” hangzatos címet viselte. A tintaceruzával kalligrafált mondatokat a Pintér és Társa iroda sem fogalmazhatta volna meg célratörőbben és tömörebben.
Így szólt:
„Eladó, (innen a név hiányzott), továbbiakban eladó, és vevő (a név, meglehet a személyiségi jogokra való tekintettel innen is hiányzott) továbbiakban vevő, mindketten magyar állampolgárok, ezúton kinyilvánítják azon elhatározásukat, hogy a kölcsönösen kialkudott vételár kifizetése ellenében (itt egy, az akkori minimálbért némileg meghaladó összeg szerepelt), az adásvétel tárgyár képező beagle típusú kölyökkutya, a vevő által megtekintett állapotban, eladó tulajdonából, visszavonhatatlanul átkerül vevő tulajdonába, aki ezáltal a jövőben húzza annak összes hasznát, és látja kárát.”
Báró Eötvös – aki többek között a tiszaeszlári perben vált ismertté nem jogászi körökben is –könnyekre fakadt volna a meghatottságtól, ha ezt olvassa.
Dátum is volt a fecni alján, és néhány – feltehetően szalonnázásból eredő – zsírfolt. Miután a szerződést, és a zsírfoltokat kétoldalúan parafáltuk, a vételárat pedig leszurkoltam, lehetőséget kaptunk rá a tenyésztőtől (továbbiakban eladó), hogy az ebet elhelyezzük egy erre a célra magunkkal hozott nápolyis dobozban, amelyben az úti kényelmet egy némileg molyrágta, néhai nercgallér volt hivatva biztosítani.
A hazafelé tartó út viszonylag eseménytelenül telt, bár az ebecske felnyüszített időnként a szárazdokkban. Hazaérve azonban, amikor a nejem óvatosan elhelyezte a hallban fekvő, majdnem valódi torontáli szőnyegen, akkora foltot produkált, amekkorának a Kogutowicz Manó által forgalmazott iskolai térképeken ábrázolták egykor a Fekete-tengert. Csak a színe volt más.
El nem tudom képzelni, miként abszorbeálhatta útközben az ehhez szükséges alapanyagokat. Olyan veséi lehettek, mint a tiszalöki erőmű turbinái, amelyeket annak idején még maga Rákosi elvtárs avatott fel a saját két kezével.
Lett persze később kaki is. Kutyaszar, ahogy a népnyelv mondja. Ezek fellelésére a legváratlanabb időpontokban és helyeken került sor. Előfordult olyan eset is, hogy a lányomhoz vendégségbe érkezett fiatalember a cipőjében talált rá, hazafelé menet a villamoson. Erre a végsőkig elszánt lépésre nyilván a féltékenység vitte rá az ebet. Szerencsére – ez a babonákban hívőket igazolja – a parti azért nem ment vissza.
A kedvenc helye azonban – mármint a kutyának – a mosdó előtti padlócsempe, valamint a konyhai szemetes edény melletti rész volt. Főképp az előbbi vált idővel szinte zoológiailag determinált hellyé, mint a Galapagos parti fövenye, a tojásrakó tengeri teknősök számára. Képtelen volnék megmondani, mi indokolta ezt a szinte atavisztikus vonzódását a sötét padlócsempe iránt. Talán a korán elvesztett, kelkáposztaszagú konyha gyermekkori emléke.
"The green, green grass of home" – ahogy a nóta mondja.
Ki tudja?
Ezekkel, az eléggé el nem ítélhető szokásaival szerencsére egy idő után felhagyott, ám a korlátlan szabadság iránti vágy mind a mai napig megmaradt benne. A jellemében van a liberális intrazigencia, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem. Aki látta a Snoopy című filmet – a címszereplőt a beagle amerikai tenyész-változatáról mintázta az alkotó – az tudja, hogy miről beszélek. Ha nyílt terepen egyszer levesszük róla a pórázt, akkor elindul, és soha többé nem látjuk. Kivételt csak az az eset képez, ha van a közelben két-háromszáz, momentán korlátlan szabadidővel rendelkező ember, akik a karitász jegyében, csatárláncba fejlődve, hajlandók az eb visszaszerzése érdekében segédkezet nyújtani.
Egy idős hölgy ugyan elmesélte egyszer könnyes szemmel a nejemnek, hogy neki tizenkét éven keresztül volt egy ilyen kutyája. Ha valamire, erre illik az a kifejezés, hogy kötve hiszem. Idős hölgyek ugyanis retrospektíve hajlamosak kissé kiszínezni az elmúlt évtizedeket. Egyszer azt hallottam egyiküktől, hogy több mint négy évtizeden át élt boldogan egy adóellenőrrel.
Bárki el tudna képzelni ilyesmit?
Ennek a kutyának egyébként tényleg a génjeiben van kódolva, hogy előbb-utóbb megszökjék. Amikor a lakást szellőztetjük, és az intenzívebb cúg érdekében ki kell nyitni a bejárati ajtót is, a bejglit – és csak így hívom, mert a közelítő fajtamegjelölés mellett ez pontosan utal a testalkatára is – különféle rafinált, szárazföldi csomókkal az étkezőasztal lábához szoktuk rögzíteni. Ám néhány alkalommal még így is megszökött. Egyszer a házmester hozta vissza az első emeletről. Az elfogást oly módon ütötte nyélbe, hogy a szemeteléshez használt kukával elrekesztette szinte teljes szélességében a cselédlépcsőt, és a fennmaradt résből előóvakodó kutyára rávetette magát. Meg is lett harapva rendesen, még szerencse, hogy be volt oltva. Mármint a kutya.
A családban és a közvetlen ismeretségi körben egyébként én vagyok az egyetlen, akit – különféle vélt jogainak megsértését követő retorzióként – ezidáig még nem harapott meg. Tisztel valamiért. Bár nem hinném, hogy olvasta volna mindmáig akár egyetlen írásomat is. Vagy tán éppen ezért.
Visszatérve azonban a kiindulási pontként szereplő Mars-szondára, tiszta szívből tudom ajánlani a nagy ívű projektek névadóinak, hogy legyenek ezen a téren is előrelátók. Beagle-nek elnevezni egy teljesen szabadjára eresztett szerkezetet éppúgy a korábbi tapasztalatok teljes figyelmen kívül hagyására utal. Olyan, mintha Titanicnak neveznénk egy új típusú merülő-forralót, vagy Ikarusnak egy harci helikoptert.
Lapom zárásakor érkezett a hír, hogy az amerikaiak már felvették a kapcsolatot a saját, Spirit (lélek) elnevezésű marsjárójukkal, amely már képeket is küldött a távoli égitestről.
Hát nem megmondtam.
Egy dologban azért még bízhat a vén Európa. A nyavalyás szinte megállás nélkül ugat, ha kell, ha nem.
Az talán majd elhallatszik a Marsról is idáig.
(idézet vége)
Fentiekből kiderül tehát, hogy Picur egy beagle volt. Épp azon a napon halt meg szegény, amikor én 3 hónapos lettem.
Hogy milyen egy beagle? Hát ilyen:
.jpg)
Nyugodj békében Picur, mindenki szeretett!
