Charlie naplója

Szeptember 22. csütörtök

 Mivel egyre többet köhögtem, és olykor fulladtam – meg ennek következtében néha hánytam is – el kellett mennünk az orvoshoz. Nem volt vitás, hogy ez kennel-köhögés, amit az egyik legkedvesebb cimborámtól, Bogyótól kaptam el a játék közben. Nagyon szeretünk játszani, de persze a magunk módján. Én az ő fülét szoktam cibálni, ő meg igyekszik fölém kerekedni, és akkor a torkomat harapdálja.

A képen éppen két tűz közé szorultam: előttem Bambusz, mögöttem Bogyó.

És itt már támadááááááááááááááááááás van!

Ez nagyon jó játék, kár, hogy csak a kutyás emberek nem értik!
Utána nagyokat szoktunk rohanni, körbe-körbe. Ennek Bogyó az igazi specialistája. Először felrohan a dombra, majd be a kerítés melletti rekettyésbe. Csak úgy surrog a lábunk alatt a száraz avar. A felnőttek (az emberekre gondolok) ezt nem nagyon szeretik, mert a rekettyésbe néha van egy-egy halom szar.

Ne szépítsük a dolgokat, nem kaki az, hanem szar!

És mellette egy-két darab papír, amiből kiderült, hogy nem kutya hagyta ott, hanem valami emberszabású lény.
Na, visszatérve a kennel-köhögésre, azt sikerült Bogyótól elkapnom. Ő már rég a javulás útjára lépett – lándzsás útifű-szirupot írt fel neki az orvos – amikor én elkezdtem köhögni.
De nagyon csúnyán.
Mondom én ezt, habár szépen köhögni valakit még az öregapám sem hallott. Ezt a betegséget állítólag az amerikai katonák hozták be a második világháború alatt. Amikor is a hadsereg a kutyákat mégsem tarthatta a körletekben, ahol szigorú rend uralkodott. 
Hanem kint, kennelekben, ahol az volt a fűtés, hogy a kutyák sűrűn voltak.

Magáról a betegségről itt olvashatsz:

 http://www.szatmar.ro/content/view/6896/108/

Na mindegy, elmentünk az orvoshoz a Batthyány utcai rendelőbe, ahol rögtön kaptam egy szurit. Olyanok ezek az orvosok, mint a kozák dzsidások: először szúrnak, utána kérdeznek.
Erről Petőfi tudott volna mesélni.
De már nem tud!

Ilyen volt a rendelő:

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki kifejezetten utálja, hogy furcsa-szagú idegenek tapogatják, miközben lázmérőt dugnak az alfelébe.
Jaj, erről van egy történet!
Amerikai diákcsoport a négycsillagos budapesti szállodában. Mindenkinek van valami baja. Van aki csak túlsúlyos. Ez még elmegy, bár én nem cserélnék vele! Mások nem szoktak hozzá az itteni koszthoz, amely egy kicsit fűszeresebb, de főleg zsírosabb, mint a mekiben a sajtburger. Ők hasmenéssel küszködnek. Akik a legrosszabbul jártak, azoknak hasmenésük is van, meg köhögnek is. Hogy a kettő együtt mivel járhat, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.
Az egyik beteg odaáll a recepció elé és megkérdezi, volna-e lázmérő.
Volna. 500 forint, Ennyi a patikában is.
De miért kell megvenni - kérdezi a tengerentúli húszéves - hiszen csak egy szimpla lázmérésre kell. Nos azért - válaszolja barátságosan a recepciós - mert van, aki hónaljban, van, aki análisan és van, aki orálisan méri. Ez szokás dolga. De messze nem mindegy, hogy ki ki után következik.
Végül ez maradt a rendelőben utánunk:

Meg a karbolszag.
És – ahogy a költő írta – elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt.
De csak majdnem!