Charlie naplója

Augusztus 22-27.

A második aligai nyaralás, a szezonzárás előtti melegben. 
Korábban ígértem, hogy beszámolok a nyaralásainkról a Club Aligában.
Most, hogy van egy csöpp időm rá, belekezdek.

A Papa a komplexumot működtető cégnél dolgozott évekig. Előtte meg szinte az összes igazgatóval együtt, évtizedekig. De hát a barátságok nem mindig az öröklétig szólnak. Így ugyanazt a tíz százalékos kedvezményt kaptuk, mint amit a kötegyáni bakter családja is megkapna, ha nagyon kérné.
Jóllehet, a bakter nem csinál nekik reklámot, mint mi itt.
Pedig a szállodák (mert ott több is van) szinte teljesen üresek voltak. A megérkezésünk utáni első reggelem mindössze 14 vendég jött le reggelizni. Ez elég kevésnek tűnt, főleg annak a fényében, hogy csak péntekig maradhattunk, mert egy háromezer (!) fős rendezvény miatt nem volt szabad szoba.
Csak közbevetőleg: ez a tábla itt, az előző rendezvény után maradt itt:

Látszik, ugye? "Belpni TIL-OS!"
Idézet vége!
Hát nem valószínű, hogy a Tudományos Akadémia levelező tagjai tartottak hétvégi, ökörsütéssel egybekötött konferenciát!
De visszatérve az előbbiekre: én csak egy egyszerű kiskutya vagyok, nem értek a szállodai értékesítéshez. Gyanítom azonban, hogy számos olyan üdülőhely és szálloda van a világon, amelyet a tulajdonosok úgy próbálnak megtölteni, hogy a hétvégéken, amikor mindenképp sokan vennék igénybe a szállást, magasabb-, a hét többi napján pedig alacsonyabb árakon adják ki a szobákat. Sőt, valahol azt hallottam egyszer, hogy ha a vendég legalább a reggeli árát kifizeti, már megéri a szállodának a szobát kiadni.
Persze lehet az is, hogy aki ezt mondta, nem értett a szállodai értékesítéshez.
De a lényeg az, hogy nagyon jól éreztük magunkat. Minden nap a teraszon reggeliztünk, sokat fürödtünk, horgásztunk. Olyan sok halat nem fogtunk ugyan, mint az első nyaraláskor, júniusban, de azért volt, aki sokat fogott.
Például az a srác, akié ez az öreg motoros bárka. A képen éppen egy nagyobb pontyot fáraszt.

A hajó neve – amint a képen látszik is – Forrest Gump.
Ő volt az a fickó (Tom Hanks)  – mármint a filmben – aki mindent tudott a rákhalászatról. Na, ez a srác meg mindent tud a balatoni halakról. Mint kiderült, vállal bérhorgásztatást is. Aki nagyon szeretne halat fogni, és nem sajnál rá pár ezrest, keresse meg!
Jóval nagyobb élmény, mint egy fél láda sörtől a fűbe hányni. Nem szeretnék pikírtnek látszani, de találtunk a kikötő előtti réten egy akkora tételt, aminek a tulajdonosa a söröket vélhetően egy komolyabb tétel pizza után küldte le.
Na, ki tudja mi van a "hányásos pizzán"?
Sárgarépa, kukorica, zöldborsó.
Bocs, ha valakinek ez a kedvence!
De vitorlázzunk vissza kellemesebb vizekre!
Közvetlenül a Forrest Gump mellett áll a Nemere, a Balaton leghíresebb vitorlás hajója. Amelyik csaknem 50 éve tartja a balatoni Kékszalag rekordját.
Erről itt lehet olvasni:   

http://www.nemere2.hu/nemere-kekszalag-1955-.html

Maga a hajó pedig így néz ki:

A kikötő tele van 10-20 milliós hajókkal, de nekünk ez a kettő tetszett a legjobban. Úgyhogy a Nemeréről itt van még egy kép:

Látszik rajta, hogy mestermunka, és nem műanyag-öntődében készült, mint egy kínai cipőtalp. Egyébként egy ennél jóval kisebb hajóra meg is hívtak minket egy félnapos vitorlázásra, de nem annál készítettünk családi képet, hanem ennél:

De találhatók itt más hírességek is. Például a Castro-, vagy a Kádár villa. Mert – ha valaki nem tudná – az volt valaha a Magyar Szocialista Munkáspárt üdülője. Ahol az elvtársak nyaranta kipihenték a mozgalom fáradalmait. Ahogy az egykori, keletnémet elvtársak ezt mondták, „Die Genossen geniessen.” Magyarul: az elvtársak élveznek.
Azután elmúlt a párt, el a rendszer, és csak a nyugdíjasok könnyes visszaemlékezéseiben maradtak meg a daliás idők. Amikor még a gyárból, az aktatáskában hazahozott darabokból, össze lehetett állítani a kerti sufniban egy T-34-es tankot is akár.
Mert a mienk volt az ország, és magunknak vittük haza.
Az olyan apróságokról nem is beszélve, hogy akik most fürdőjegyre várnak a reumatológián, azok akkoriban sörmeccseket játszottak a Marczibányi téri salakos focipályán. A nadrágjukat pedig nem a hózentráger tartotta, hanem a „lelkesedés”. De mivel akkor voltak fiatalok, úgy emlékeznek vissza erre a korra, mint dédapáik Kossuth Lajosra, aki leborult a nemzet nagysága előtt.
Így lett ez egy retro-korszak: Tibi csokival, Che-guevarás pólókkal, és a fradikolbász iránt érzett, olthatatlan vággyal. De sajnos az emlékek megkoptak, mint öreg házőrző nyakán a nyakörv alatt a szőr. A Kádár villa – ha arra járnak, nézzék meg – nem igazán tűnik fényűzőnek immár. Inkább egy romhalmaznak.

De erről majd egy másik fejezetben!