Charlie naplója

Október 10. hétfő 

„Itt van az ősz, itt van újra” – írta a költő, de csak ő tartotta szépnek. Ja meg azok, akiknek kedvenc slágerük a „Hulló falevél”. Aki a sanzont szereti, az itt meghallgathatja Edith Piaftól:

 https://www.youtube.com/watch?v=n2s2tPORlW4&feature=related

Joseph Cosma ezzel a dallal lett egy csapásra világhírűvé.
Szép dal! Mindössze annyi a baj vele, hogy a bevezető dallamot feltehetően a Bécsi munkásinduló első néhány taktusának beépítésével „szerezte” Kozma Józsi!
Figyeljék csak! Onnét, hogy „Repülj te lángoló…!

 https://www.youtube.com/watch?v=XQStXeqKx14

Persze ehhez hozzá kell tennem, hogy ha lehet inkább az őszről elmélkednék, mint a munka hadáról, amelynek a lépte dobog. A képi aláfestésről meg csak annyit, hogy az álmok mindig szebbek, mint az élet. Én, ha lehetne, leginkább egy kis párolt csirkemájról álmodnék éjjelente. (Hogy a disznók meg makkal, az az ő dolguk.)
De hogy mennyire más egy összegereblyézett levélkupac a parkban, mint egy film illusztrációja, az itt ellenőrizhető.

Hát nem ez az a látvány, ami egy Munkácsyt megihletne. Lehangoló, na.
Pedig ez a kedves lány az egész napját azzal töltötte, hogy a leveleket, meg a hullott gesztenyét gereblyézte össze a parkban.

Sokat dolgozott – ő is, meg egy fiatalember is – egész tavasszal, meg a nyáron is, hogy ez a park olyan legyen, hogy séta közben gyönyörködhessünk. Például ebben a kis, levendula ültetvényben.

Az ország legnagyobb levendulása egyébként Tihanyban van. Az ottani bencések ültették és gondozták. Amíg hozzájuk tartozott.
A Levendulás egyébként egy külön rész Tihanyban. Nézzétek meg, ha arra jártok! Persze levendulát szedegetni tilos. Ahogy itt, a parkban is. Ez elméletileg könnyen belátható, mégis vannak, aki úgy gondolják, hogy jó lesz egy kis csokor otthon a gardróbba, a molyok ellen. Még olyat is láttam, amikor együtt szedte egy asszony meg a leánya. Mint a filmben.
Szinte hihetetlen!
Ha máshonnét nem, hát a tévéhíradóból tudhatja mindenki, hogy hóvirágot szedni is tilos. Védett növény, több ezer forint büntetésre számíthat, aki akár csak egy szálat is leszed. Nemhogy egy közparkban, hanem akár egy kiskunsági rekettyésben.
És akkor valaki képes arra, hogy nekiálljon egy parkban virágot szedni! De történtek itt nemrég cifrább dolgok is.
Az egyik nap állítólag egy elmebeteg járt itt a parkban, még az őszi lomtalanítás idején. Akkoriban ki volt rakva pár kanna maradék festék a parkoló szélénél lévő szemetes-tartályoknál. Azt mondják, hogy ez a szerencsétlen sorba nyitotta ki a kannákat, és miközben marékszám tömte a szájába a festéket (és le is nyelte!), széjjelöntözte a maradékot a parkolóban és a rézsűn. Azután valaki kihívta a rendőröket, akik elvitték szegényt. Na, többek között ezért is hiba volt bezárni a Lipótot!
Ez maradt itt a szerencsétlen után:

De mit mondhatnánk azokra, akik látszólag épelméjűek, és nem szedik össze a kutyájuk után a sz@rt? Az egyik „tetthelyen” valaki ott is hagyott egy célzást az illetőre.

Lehet, hogy a megfogalmazás kicsit erős felindulásból fakadt, de biztos vagyok benne, hogy aki lépett már bele egy frissen otthagyott „rakásba” az ünneplős cipőjével – amelyet otthon, a lakásában kellett utóbb letisztítani – az nem fakad dalra nagy jókedvében.
Ja, és befejezésül a legszebb!
Egyik nap valaki nagy sietségében leejtett egy üveget a park bejáratánál, a lépcsőn. Valami barna kulimász volt benne – talán mogyorókrém – ami jól szétkenődött mindenfelé. A mogyorókrém még nem is akkora baj – majd elkopik idővel – hanem az apró üvegcserepek mind ott maradtak, szétszórva.
Az élet már csak ilyen. Egy üveg sör, vagy egy lekvár csak addig fontos a legtöbb embernek, amíg az ő saját tulajdona. Ha leejti, és összetörik, az üvegcserepek köztulajdonná lényegülnek át. Amibe ha egy kutya belelép, már lehet is szaladni vele a sebet összevarratni. Mert ha valami lassan gyógyul, az a kutyatalp. A kutya ugyanis azon jár, ráadásul mezítláb, úgyhogy ez nem olyan, mint egy foghúzás, amin hipp-hopp túl lehet esni.
Na, mivel épp a sarkon tétlenkedett öt utcaseprő, szépen megkértük őket, hogy takarítanák az üvegcserepeket össze. Igyekeztünk fokozottan udvariasak lenni és nemcsak azért, mert akkoriban jelent meg a hír, hogy száznál is többen – közöttük néhány diplomás! – jelentkeztek utcaseprőnek. Nem! Egyszerűen azért, mert aki dolgozik, az megérdemli, hogy megbecsüljék.
Az öt emberből kettő át is jött velünk a lépcsőhöz. Húzták a zöld kukát maguk után, benne a seprővel, lapáttal. De amint meglátták a helyszínt, hümmögni kezdtek.
Hogy ez azért nem úgy van, mert az ő hatáskörük a lépcsőig terjed, és nem tovább. A lépcső már a parkhoz tartozik – mondták – az már a kertészek felségterülete. Na, ez az, amire épelméjű ember sosem számít: hogy az utcának a seprése hatásköri kérdés.
Itt van mutatóba egy gépesített utcaseprő, amint fittyet hányva a hatáskörre, tőle telhetően igyekszik eltakarítani azt, amit mi, lakosság, lazán széjjelszórunk az utcán.

Megpróbáltuk rábeszélni őket, még azt is felajánlottuk, hogy mi összesöpörjük, csak kölcsönözzék ki a készségeiket. De hajthatatlanok voltak, mint Bűrösné az útlevélosztályon, hajdanában.
Azért kíváncsi lennék, hogy mi történne, ha néhány utcaseprő behatolna park területére! Megcsáklyázná a kukákat a Greenpeace, mint ahogy a japán bálnavadász hajókkal tették?
Befejezésül – a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül – itt van Hofi Géza egy örökbecsűje az utcaseprésről:

 https://www.youtube.com/watch?v=_rPQWIkqGEwv