Charlie naplója

Be bizony, a kutyafáját neki, de én egyelőre nagyon kutyául érzem magam. Kutya rossz érzés, amikor három lábon kell kutyagolni, egyik fától a másikig.
(Ígértem korábban, hogy összegyűjtök majd néhány közmondást és szólást kutyákkal kapcsolatban? Igen? Na, ez még nem az!)
Igaz viszont az állítás, hogy a boldogság egyik feltétele, hogy az ember lába a földig érjen.
Sajnos, az enyém nem ér le mindig.



Tulajdonképpen nem is én vagyok szomorú, hanem a helyzet. Mert így eléggé körülményes rohangászni, a haverokkal játszani.
Jaj: haverok!
Van egy kedves, kis barátom, Astornak hívják. Törpeuszkár – ezt régen, ha nem csalódom, pudlinak hívták - amely a német (der) Pudel szóból ered. 
Nos Astorral is egy rettenetes baleset történt. Ne gondoljatok valami világégésre persze! Vagy közlekedési balesetre! Isten ments! Egyszerűen csak leugrott otthon a gazdája öléből. De olyan szerencsétlenül ért földet, hogy nekiesett egy komódnak, vagy minek, és eltört a lába. Ez még valamikor Karácsony táján történt. Őt nem drótozták össze, mint engem, neki kívülről tették fel a rögzítéseket.
Így néz ki most:



De lassan ugye Húsvét lesz, és ahogy mondják ugye, ebcsont beforr. És Astor már tud, ha mindjárt nagyon óvatosan is, szaladgálni. Valahogy így:



Jaj, erről jut eszembe: tudjátok, miért nem rohangásznak a csigák?
Mert lobogna a szemük!
És tessék! Nézzétek meg, hogy Astor úgy száguld itt a tavaszi zöldben, hogy a fülei lobognak, mint a közismert nótában a győzelmi zászló.
Kétszer találkoztunk mindössze Karácsony óta. Ez szomorú, mert régen nagyon sokat játszottunk együtt a Papkerti futtatóban.
Azért használom most ezt a kifejezést, mert a facebookon van már egy közösségi oldal, Papkerti kutyafuttató címszó alatt.
Szóval ez volt itt a reklám helye.
De leggyakrabban a parkban a Hugóval találkozom, aki minden délben itt rohangászik a tavaszi napsütésben. Hugó egy havanese.
Megtalálhatjátok az interneten a fajtát, „a kubai szívtipró” címszó alatt is.


Ott kukucskál ki a gazdi lába közül nagy óvatosan. Mellette egy másik havanese, aki a Mirjam névre hallgat.
A két látogató meg mi vagyunk: Csöppke az unokatesóm, és én. Divatos, kínai pulóverekben.
A cuccokat a Mama látatlanban vette, a Margit körúti kínai boltban, és házilag szabta át, hogy stimmeljen a méret is. De jól nézünk ki, nem?



Háttérben meg a Mama, aki szigorú, de igazságos.

(Ezt poénnak szántam!)

Sajnos, az esti séták egyedül, közel sem ilyen vidámak. A Papa mindig ölben hoz le sétálni.
Mondjuk ez korábban is így volt, mert a Papa nem szeretné, ha rögtön a kapufélfánál pisilnék. Szerinte az a helyzet, hogy Siratófal van, hugyozófal meg nincs! Éppen elég, hogy a sétára órák óta kiéhezett nagyobb kutyák, rögtön nekilátnak, mihelyt a kapualjból kiléptek.
De van, aki már a liftből kilépve vizet ereszt, mint egy rosszul bőrözött kerti csap. Hát nem egy kulturált eljárás, annyi szent!
Visszatérve a magányos, esti sétákra, egy kicsit szomorú vagyok. Megyünk ketten a Papával a KSH kerítése mellett. Az ő talpa alatt csikorog a vastagon elterített kavics, én meg ide-oda futkosok, és megpróbálom a szag alapján kideríteni, hogy kik jártak erre a nap folyamán. Ahogy a szakirodalom ezt több helyen is megemlíti, egy hirdetőoszlop egy kutya számára mindig több információt hordoz, mint egy ember számára.
De ugyanez a helyzet a lámpaoszlopokkal is. Mint például ezzel itt:



De közben nagyon szomorú vagyok – látom ám a Papán, hogy ő is – mert a domb mögül az esti csendben, idehallatszik a vidám kutyaugatás.
Szívet fájdító, na!
Pedig örülnöm kéne, mert ez a dolog végződhetett volna sokkal rosszabbul is.
Mindegy. Holnap megyünk újra a rendelőbe, és ott megnézi az orvos, hogy mennyit javult a sérülésem.
Drukkoljatok nekem!